Festett táblák 1526–1825 – A Magyar Népművészet Évszázadai I. – Szent István Király Múzeum közleményei: D sorozat (1968)

felszabadítás után a múlt század második felében, elzártabb vidékeken csak a század végén jelentkezdik a viselet és a lakás berendezésének kiszínesedése, a hétköznapi szolgálattól felmentett ünneplő tárgyak néha tobzódó megszaporodása. Ebben az eleve rövidre szabott időszakban a paraszti életforma keretei még nem törtek szét, a paraszti értékrend még irányította a viselkedést, de az egyre több árut termelő falusi gazdaságokba már az ellenirányból távoli műhelyek, gyárak készítményei áramlottak s a gazdaságii kapcsolatok mellett a forgalom, munkavállalás, oktatás, politikai tevékenység szálai is egyre jobban bekapcsolták a falukat a nemzet egészébe. Az a korszak ez, amikor a nemzeti kultúra megteremtésére, megújítására indított mozgalmak országosan hirdették, hogy a paraszt nép nyelve, költészete, művészi ízlése az igazi mérték és a tiszta forrás ehhez a megújuláshoz. Ennek az időnek paraszti „társadalmi közérzete" fejeződik ki a népművészet parasztstílusaiban. A parasztstílusok alkotásai mögött az egész magyar nyelvterületen a Rábaköztől a Székelyföldig, Gömörtől Bácskáig meglelhetők egy régi stílus emlékei. Jellemző rá, hogy sokkal egységesebb, mint a tájülag sokféle parasztstílusok és sokkal közelebb áll az egykorú vagy korábbi történeti stílusokhoz, a hímzések például az úrasztali takarókhoz és az udvarházakban, főrangú palotákban készült úgynevezett úrihímzésekhez. Ebbe a régi stílusba soroljuk be pl. a imúlt század első felében készült régi matyó hímzéseiket, lazán és fegyelmezetten ismételgetett kékkel és pirossal kivarrt virágcsokraikkal — amit utóbb egy felszabadult művészi kísérletező kedv nagyon egyéni irányba fordított zsúfolt, tarka ornamentikája váltott fel. Még jellemzőbb talán, ha a viselet példájára hivatkozunk. Korábbi századokban a törvényhatóságok rengeteg tilalommal, bizonyos ruhaanyagok, díszítések tiltásával akarták megakadályozni, hogy a parasztasszonyok öltözete hasonló legyen a városi polgárokéhoz, nemesekéhez. Még a múlt század elején is azt írják a nyugatmagyarországi parasztasszonyokról, akik ekkor kezdtek gyári kelmékből varrt