Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Zenetörténet. Kultúra és zene: városok, templomok és kastélyok zenéje Magyarországon. A székesfehérvári Városházán és a fehérvárcsurgói Károlyi-kastélyban 2016. szeptember 22 - 23án megrendezett tudományos konferencia tanulmányai - Jakab Ádám: A harsona szerepe a 18. századi osztrák egyházzenében, és megjelenése a magyar forrásokban
i Jakab Adam-, A harsona szerepe a 18. századi osztrák egyházzenében, és megjelenése a magyar forrásokban A Requiemek mellett a Miserere megzenésítésekben is gyakran találunk obiigát harsonaszólamokat, ez a szokás, csakúgy mint a Tuba Mirum esetében, valószínűleg a császári udvarból eredt, s onnan terjedt el az osztrák területeken. Caldara három, a bécsi udvari kottatár anyagában fennmaradt Misereréjéből kettőben találunk harsonaszólókat (AWn HK 209, ill. 210). Az udvari énekes Pietro Casati kevés fennmaradt művei közül az 1734-es Misereréjében (A-Wn HK 236) mindkét harsonaszólam obiigát. Luca Antonio Predieri (1688—1767) 1745-ös Miserereje (A-Wn HK 463), melynek a címoldalán található feljegyzések alapján biztosan tudjuk, hogy 1750-ig többször előadták, „Ne proicias” részében kapnak a harsonák fontos szerepet. Johann Georg Reinhard (1676/77k—1742) udvari zeneszerző HK 376 szám alatt fennmaradt Misereréjének öt tételében is találunk harsonaszólót. Tumától — akinek az udvari kottatárban csak egy Misereré-je maradt fent (melyben a két harsona concertante jelzővel szerepel) — több helyen is találunk ilyen művet, például többet Melkben, Göttweigban és Prágában, de egyet a győri székesegyház kottatárában is. Amint már említettem, a harsonás Miserérék megtalálhatóak voltak aztán a császári udvaron kívül máshol is, említésre méltó Ferdinand Schmid (Bées), Matthias Öttl (1675—1725, Bées), Tobias Gsur (1726/27k—1794, Bées), Ägidius Schenk (1719-1780, Graz), Johann Ernst Eberlin (1702—1762, Salzburg), Franz Xaver Widerhoffer (1742—1799, Mariazell). Szűz Mária kultusza a mai napig nagyon erős Ausztriában, elég csak a mai napig zarándokok tömegeit vonzó világhíres zarándokhelyekre gondolnunk. Ez nem volt másképp a 18. században sem, a Szűzanya az udvar hitpolitikájának fontos szimbóluma volt. Ennek megfelelően minden régi, középkor óta ünnepelt Mária ünnepen „solenne”, tehát trombitás istentiszteletet tartottak.14 Majdnem minden ünnepnapon, valamint meghatározott vasárnapokon ill. szombatokon a vesperást és kompletóriumot Mária litánia és antifóna zárta.15 Fontos esemény volt 1697-ben a pócsi Mária-kép Bécsbe érkezése, amely később saját kápolnát kapott a Stephansdomban. Ez a kápolna a Mária-tisztelet bécsi központja lett, a kápolna saját együttessel rendelkezett, s az udvari harsonások és trombitások rendszeres szereplői voltak a kápolna zenei életének.16 A legfontosabb műfaj, amiben a harsona rendszeresen fontos szerephez jutott a sepolcro ill. oratórium műfaja. Ezek a darabok egyfajta átmenetet képeztek az oratórium és az opera között, jellemzően nagypénteken adták elő őket eleinte szcenikusan (később ez elmaradt), a templomokban felállított Krisztus-sír (innen a sepolcro elnevezés) előtt, általában ószövetségi történeteket feldolgozva, olasz nyelven. A szövegírók között olyan nagy nevekkel találkozunk mint Zeno és Metastasio. Ezekben a nagypéntekre szánt művekben már a 17. században megjelent alkalmanként a harsona (pl. Draghi, Bertali és Sances műveiben), a 18. század elején aztán a darabok egyik elengedheteden eleme lett a szólóária vagy duett (általában minden oratóriumban egy, esetenként kettő) melyekben az énekeseket harsonaszó kísérte. Stewart Carter17 38 darabot azonosított, melyekben ilyen harsonaszólós tétel található. A zeneszerzők közül fontos Marc’ Antonio Ziani (1653k—1715) nevét kiemelni, akinek négy oratóriumában is találunk harsonaáriát, véleményem szerint ezek a darabok egyfajta mintaként szolgáltak a későbbi zeneszerzőknek (Fux, Caldara, ifj. Reutter stb.) akik hasonló harsonával kísért áriákat, ill. duetteket komponáltak oratóriumaikban. A harsonások — mint jól látható — a császári udvar együttesének nélkülözheteden tagjai voltak, az adventi, ill. böjti időszak kivételével minden egyes istentiszteleten részt vettek, s minden egyházi műfajban találhatunk darabokat, melyben a harsonások szólisztikus szerepben tűntek fel. Az udvari zeneélet természetesen nagy hatással volt Bécs, ill. az osztrák fennhatóság alatt álló területek templomainak zenei életére, azoknak egyfajta mintát szolgáltatva. Bár a darabok szinte kizárólag kéziratban voltak elérhetőek, a zenészek hálózata az udvari komponisták darabjait az egész birodalomban elterjesztette. Ezek aztán mintaként szolgáltak a helyi zeneszerzőknek saját darabjaik megkomponálásához, egyfajta jól megkülönböztethető stílust („Imperialstil”) teremtve, ami aztán az egész birodalom zenei nyelvét meghatározta.18 14 RIEDEL 1977,28-29. 15 RIEDEL 1977,168-170. 16 HOCHRADNER-VÖRÖSMARTY 2000,154-155. 17 CARTER 1990. 18 RIEDEL 1977,228. 39 T
