Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)
Tanulmányok/közlemények - Néprajz - Gelencsér József: Az ítéletvégrehajtó kötele (Jogszokás, néphit, praxis)
Gelencsér József: Az ítéletvégrehajtó kötele (Jogszokás, néphit, praxis) szabályozni kellett. Ennek teljes ismertetése azonban itt szükségtelen. A halálbüntetést a kihirdetést követő nap reggelén kellett végrehajtani. Az időpontot az adott megye törvényszékének elnöke határozta meg. A királyi ügyész beszerezte a fogház-orvosi bizonyítványt, hogy az elítélt nem elmebeteg illetve nem terhes nő. Vagy az ellenkező állapot állt fenn, amikor az ítéletet egyelőre nem lehetett végrehajtani. Az ügyész bizalmas levélben tájékoztatta a halálra ítélt községi elöljáróságát is, felszólítva, hogy a hozzátartozókat értesítsék. Ok a végrehajtást megelőző napon az elítéltet meglátogathatták és az akasztásnál jelen lehettek. Az elöljáróság feladata volt, hogy a hozzátartozói kapcsolatot igazoló bizonyítványt kiadja, melyet az ügyésznek fel kellett mutatni. Ha minden jogszabályi feltétel adott volt, úgy a kivégzés előtt 24 órával zárt ülésen az ítélet kihirdetésre került. Jelen volt a törvényszék elnöke, két bírája, jegyzője, az ügyész, az elítélt és védője valamint az őrök. A kihirdetés után az elnök az elítéltet átadta az ítélet végrehajtására az ügyésznek. A bűnöst saját zárkájába vitték vissza, esetleg egy nagyobb zárkába tették át, ahol a lelkész folyamatosan vele lehetett. Az ügyész gondoskodott arról, hogy a hozzátartozók látogatásuk során ajándékot ne adjanak át az elítéltnek. Tehát az utolsó 24 óra hivatalosan már nem siralomházban telt. A másnap reggeli ítélet végrehajtásánál az eljárást a királyi ügyész vagy helyettese vezette. Jelen volt a törvényszék részéről kiküldött bíró, a jegyző(könywezető), a helybeli közigazgatási hatóság tisztviselője, a fogház felügyelő, a lelkész, a két orvos, a szükséges őrszemélyzet, esedeg a szükséges rendőri vagy katonai segédlet. Nyilvánvalóan ott volt a hóhér is két segédjével. (Korábban tíz további tanú kellett, köztük a helyi elöljáróság tagja.) Jelen lehettek a hozzátartozók, férfiak és nők egyaránt. Viszont a további ott lévő személyek csak férfiak lehettek, az ügyész belépési engedélyével. Ezekből a 6757/1900. IM rendelet értelmében annyit adhatott ki, hogy a kivégzés helyén tolongás vagy rendzavarás ne támadjon. A helyszín a fogház hátsó, zárt udvara szokott lenni, ahova ablak nem nyílott, vagy ha mégis, úgy azt elfedték. Amíg a hóhérok az esetről-esetre új bitófát (4. kép) felállították, igazgatták, az elítélt végleg elbúcsúzhatott rokonaitól és a lelki vigasztalást hallgathatta. Az akasztásnak rituáléja volt, szimbolikus eszközökkel történt. A jelképesen fekete posztóval leterített asztalnál, a bitófával szemben ült a bíró, az ügyész, a jegyző, az orvosok, a hatósági képviselők. A hóhér és segédei fekete ruhában voltak. Az elítélt celláját pontosan a kivégzés időpontjában hagyta el, a meghatározott sorrendű menetbe beállva. Elöl az egyenruhás fogházfelügyelő haladt, utána az elítélt a vigasztaló lelkésszel, aztán két fegyveres fogházőr, a végén a börtönmester. Az elítélt eközben a akasztófát nem látta. A bíró ismét megállapította a személyazonosságot, felolvasta az ítéletet, majd a kegyelmi kérvényt elutasító királyi elhatározást, végül kijelentette: törvény nevében átadom a% elítéltet a királyi iigyés^ úrnak. ” Az ügyész pedig a hóhérhoz fordult: „ítéletvégrehajtó! Teljesítse a kötelességét!” A pribékek megfogták az elítéltet, az akasztófa előtt álló zsámolyra léptették, háttal a bitófának, hogy azt továbbra se lássa. Kezét-lábát összekötötték. Ez alatt a hóhér felment az akasztófa hátuljához támasztott létrán, a kampós szegről lecsüngő kötelet az elítélt nyakába tette, kissé megszorította. A pribékek kivették, kirúgták a zsámolyt az elítélt alól, a kötél a bűnöst a nyakán máris fojtotta, nyaki ütőerére szorult. A hóhér vezényelt: „Le!” A segédek az elítélt lábára kötött, a bitófa alján lévő csigába befűzött kötelet húzni kezdték. A vétkes teste több centit megnyúlt, eszméletét vesztette, majd nyakcsigolyája elszakadt. A hóhér az elítélt feje tetejére tette egyik tenyerét, a másikkal az állat fogta. A fejet előre nyomva emelte ki a csigolyából és kitekerte a bűnös nyakát. Majd lefogta a halálra ítélt szemét, állát pedig tartotta, hogy az a nyelvét ne öltse ki. A pribékek a kötelet folyton húzták, a halál néhány perc múltán beállt. A hóhér a létráról leszállva feszes vigyázzállásban jelentette az ügyésznek: „Teljesítettem kötelességemet!” vagy „A£ ítéletet végrehajtottam!” Miután az orvosok megállapították a halál beálltát, a kivégzett még 30 percig a kötélen maradt. Az eseményeket jegyzőkönyvezték. A 2106/1880. IM rendelet még megtiltotta a hulla kiadását a rokonoknak, de a Bp. 503. §-a már megengedhetőnek tartotta. Ha a rokonok akarták eltemetni az elítéltet, úgy a holtestet 2 órával később átvették. A temetésnek egyszerűnek, botránytól vagy tüntetéstől mentesnek kellett lenni. Egyébként az ügyész gondoskodott a köztemetőben, a legegyszerűbb módon történő eltemetésről. A kivégzés eszközeit a vesztőhelyről — a X. fejezetben leírt mód szerint — el kellett távolítani. Az eljárás során tehát nem érvényesült több korábbi szabály. Nem maradt az akasztófán az elítélt hosszabb időn át, a kötél leszakadásáig vagy a test elenyésztéig. Sőt, még 3 napig sem, amit később alkalmaztak. Még csak napnyugtáig sem, mely a 19. század közepén volt jellemző. Akkor még koporsó és ruha nélkül, a kivégzés helyén földelték el a hullát. A bíróság a hozzátartozók kérésére legfeljebb a koporsót engedte meg, de a temetés akkor is a vesztőhelyen történt. A 19. század első két harmadának eljárására a helytartótanács 1813. október 26-i 25471. számú, illetve az 1862. december 31 -i 23592. számú intézvénye vonatkozott.17 Az ügyész idézett utasítása („ítéletvégrehajtó! Teljesítse kötelességét!”) 1867 előtt a hatóság erre jogosult személye szájából némileg másképp hangzott: „Hóhér, teljesítse kötelességét!” Hiszen a végrehajtást századok óta a hóhérnak titulált személy végezte. A jogi hagyomány továbbéléseként még a dualizmus idején is többször előfordult, hogy az ítéletvégrehajtó utasítása hóhér megszólítással kezdődött.18 Az ítéletvégrehajtó pedig eljárása után rendszerint nem egyszerűen csak az ítélet végrehajtását jelentette az ügyésznek, hanem elé tette az alázatos megszólítást: „(Tekintetes királyi ügyés^ úr!” Sőt, 17 K. NAGY 1914, 20-32; TISZAY 1943,146-147. 18 K. NAGY 1914, 30. 365
