Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)
Tanulmányok/közlemények - Régészet - Pánya István: Fejér megye solti székének történeti földrajza
Pánya István: Fejér megye solti székének történeti földrajza Nemesi vármegye A királyi vármegyék története (all. század elejétől a 14. század első harmadáig) nagyjából háromszáz évig tartott, melyből az utolsó fél évszázad lassú átmenet volt a nemesi vármegyék felé. A 13. század folyamán bekövetkezett társadalmi és politikai változások kihatottak a vármegyék működésére: a királyi birtokadományozások, illetve a várjobbágyok nemesítése miatt csökkent a királyi birtokállomány, s ezzel együtt megnőtt a nemesség tulajdonában lévő földek nagysága a vármegyék területén. A királyi vármegye belső vázát alkotó várszervezet tehát fokozatosan kiüresedett. A nemesség a korábbi megyei működés átalakítására, valamint az új rendszerben nagyobb befolyás megszerzésére törekedett.32 Az átalakulás országszerte nagyjából fél évszázad alatt, az 1270-es évektől az 1320-as évekig tartó időszakban zajlott le.33 Az ország területén kisebb-nagyobb eltérésekkel lényegében azonos mintájú vármegyei szervezetek jöttek létre, attól függően, hogy a nemesség köréből mely rétegek kerültek hatalmi túlsúlyba. Voltak megyék, ahol a nagybirtokos nemesség befolyása nőtt meg, és gyakorolt hatást a vármegye életére, máshol a kis- és középnemesség érte el ugyanezt.34 A nemesi megyék önállósága alapvetően a bírósági ügyintézésre terjedt ki, egyéb ügyekben (adószedés, központi utasítások kihirdetése stb.) továbbra is a királyi hatalom egyik végrehajtó szerve maradt. Az igazságszolgáltatás megyei szerve a megyei bíróság, latin nevén a sedria (sedes judiciaria ~ ítélőszék) volt.35 A megyénként létrejött sedria élén a király által kinevezett ispán, illetve az ispán által kinevezett alispán állt. Alattuk szolgált a megyei nemesség által a legbefolyásosabb családokból választott négy—hat szolgabíró.36 A vármegyék központjai megegyeztek a nemesi bíróság, a sedria székhelyeivel. Jogi értelemben tehát a sedria volt a megye. Csukovits Enikő hívta fel a figyelmet arra, hogy a sedriahelyek kiválasztásában nem a települések jelentősége, nagysága vagy épp birtokosa volt a döntő. A bíróságok jellemzően a könnyen megközelíthető, forgalmas folyóvölgyekben, réveknél, fő közlekedési útvonalak mentén, jelentősebb utak találkozásánál fekvő, központi elhelyezkedésű településeken működtek.37 A vármegyék székhelye a legtöbb megyében viszonylag állandó volt. Ismerünk azonban olyan megyéket is, melyekben időről időre változott a törvénykezés helyszíne. Szabolcsban például több mint 12 alkalommal, Szatmárban pedig több mint húszszor változott a székhely a középkor folyamán.38 A vármegyék hatósága kéthetente, szükség esetén hetente ülésezett. Azt azonban nem tudjuk, hogy milyen épületekben (valamely nemesi kúriában vagy a falusi bíró házában?) történt a megyei törvénykezés.39 A törvénykezés napja sok esetben egybeesett az adott vármegye székhelyén tartott hetivásár/hetipiac időpontjával, hiszen ezeken a napokon rendszerint népes tömeg gyűlt össze a különféle ügyek intézésére.40 Néhány megyében már a 14. század első felében kialakultak kisebb-nagyobb, saját ítélőszékkel rendelkező területek, az ún. székek. Török Pál találóan „fiók vármegyéknek”nevezte ezeket a hosszabb-rövidebb életű képződményeket. Ilyen volt a Sopron vármegyei Rábaközi kerület (districtus Rábaköz), Veszprém megyében a somlóvásárhelyi és veszprémi szék, Zala vármegyében a tapolcai, renneki és kapornaki szék, illetve a jelen tanulmány témáját adó Fejér megyei solti szék is. A viszonylagos önállósággal bíró székek kialakítására több ok miatt lehetett szükség. Előfordult, hogy a nagy földrajzi kiterjedés, illetve valamilyen természeti akadály (folyó, hegység) miatt volt körülményes a központ megközelítése. A fentebb említett megyék közül Veszprém megyét a Bakony, Fejér megyét pedig a Duna választotta szét két, nagyjából hasonló méretű egységre. A megyék egymástól távol eső részeiben élő, fejlett öntudatú köznemesi rétegének is érdeke lehetett, hogy az igazságszolgáltatási központ a környékben működjön, és az ott lakó nemesekből kerüljenek ki annak tisztségviselői.41 A megyék - mai szemmel nézve - különleges helyzetű egységei voltak a járások, melyekről az első biztos forrásaink a 15. század elejéről maradtak ránk. C. Tóth Norbert szerint a járások a„pénzügyigazgatás legalsó, adminisfirááósfokátjelentették”. 42 Szerepük alapvetően nem a közigazgatáshoz, hanem az adók - elsősorban a kamara haszna (lucrum camerae) — behajtásához kapcsolódott. Számuk megyénként általában négy volt, tehát megegyezett a szolgabírák számával. Szerepük az újkorban változott meg, ekkor alakultak át pénzügyigazgatási egységből közigazgatási egységgé. 32 TRINGLI 2009, 25-30. 33 TRINGLI 2001,145; 2009, 29; EMBER 1946, 521. 34 EMBER 1946, 521. 35 TRINGLI 2009, 31-32; CSUKOVITS 1997, 365. 36 TRINGLI 2009, 39-41; KÁROLY 1896, 218; HOLUB 1917, 238-239; GÁBOR 1908, 46-90. 37 CSUKOVITS 1997, 373-374. 38 CSUKOVITS 1997, 367; C. TÓTH 2008, 405-413; C. TÓTH 2010a, 83-98. 39 TRINGLI 2009, 36; CSUKOVITS 1997, 380. 40 CSUKOVITS 1997, 377. 41 C. TÓTH 2010b, 325-328; GYÖRFFY 1987, 337; TÖRÖK 1907, 41-42. 42 C. TÓTH 2010b, 319-320. 140
