Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 44. (Székesfehérvár, 2016)
Szemle
Takács Miklós: A „székesfehérvári szép napok” nyomtatott emléke Fiatal Középkoros Régészek VI. Konferenciájának Tanulmánykötete az adott problematika jobb megismerését szolgálhatja. Végezetül a Székesfehérvár — palotavárosi edényelemzések több oknál fogva is igencsak hasznosak. így nagy mértekben segíthetik az időrend finomítását a regionális sajátságok jobb megismerése által. Másfelől újabb adatokkal segíti a későközépkori külvárosok „kétarcú”, azaz a korabeli falvak és városok edénykészleteinek egyes elemeit ötvöző kerámiájának a jobb megismerését. Az Árpád-kor mellett a korai újkor volt az az időszak, amelynek kerámiáját a székesfehérvári konferencián több kutató is elemezte. Kolláth Ágnes Székesfehérvár török kori fazekasságának a tárgyi emlékeit vette számba, Komori Tünde pedig magyarországi kínai porcelánleletek sajátságait foglalta össze. Mindkét munka többről szól, mint amennyit címében elárul magáról. Kolláth Ágnes nemcsak e korszak fazekasságának a forrásait tárgyalja, hanem a problematika egészét, és a leletanyag egészére figyelve igyekszik megválaszolni nemcsak a nyersanyag-beszerzés, vagy a mesterek számára, etnikumára, a fazekasműhelyek topográfiai helyére vonatkozó kérdéseket. Azon célzattal, hogy adalékokat nyújtson azon alapprobléma eldöntéséhez, milyen mértékben tudta a fazekasság, mint mesterség Székesfehérváron túlélni az uralomváltást, a török birodalomba való betagolódást. Komori Tünde pedig eurázsiai távlatokban tudja szemlélni a porcelánkereskedelmet a budai vár területén feltárt, illetve a Bácsi Magda gyűjteményében őrzött, és igencsak változatos provenienciájú darabok alapján. Komori Tünde munkájáról túlzás nélkül állítható, hogy úttörő jellegű. Az anyagi kultúra-blokk másik felét fémtárgyak elemzései teszik ki. Összességükben nemcsak az ilyen leletek fontosságát támasztva alá újabb példákkal, hanem azt is szemléltetve, hogy az adott lelettípusok esetében is leletegyüttesekben érdemes gondolkodni, az egyes darabok izolált szemlélete helyett. Sajátos módon igazolja e tételt Vargha Mária dolgozata is, amely egy, a kánai lelőhely 1440. számú veremházának második, megújított kemencéjéből(l) származó, királyalakot mintázó veretről szól. E lelet helyét ugyanis csak oly módon tudta a tanulmány szerzője - tegyük hozzá nagyon helyesen - megtalálni az Árpád-kor anyagi kultúrájában, hogy számba vette a korszak összes királyábrázolását, az érmeken és az emberalakos pecsétgyűrűkön át a pecsétekig, illetve idézőpecsétekig. A következő dolgozat két tudományterület közé, és így a kötet két fejezete közti, képzeletbeli határmezsgyére helyezhető. Bartha Annamária ugyanis Magyarországi Klemencia hagyatéki leltára alapján engedett bepillantanunk a korszak francia királyi udvarának kegytárgyaiba. (Csak a lehetséges félreértések elkerülése végett: az életét a nápolyi, illetve a francia királyi udvarban eltöltő Anjou Klemencia annak okán kapta a „Magyarországi” nevet/jelzőt, mert azon Anjou Martell Károly lánya volt, aki még III. András életében trónkövetelőként lépett fel, hogy trónigényét utána fia, I. Károly Róbert váltsa valóra.) A dolgozatban feldolgozott inventárium fontosságát az növeli, hogy tárgyai — két könyv kivételével — nem maradtak fenn napjainkra, így a feldolgozott hagyatéki leltár egyetlen megmaradt híradásként enged bepillantást egy 14. század eleji francia királyné vallási életébe. A kötet következő dolgozatában Újhelyi Nóra a Magyar Nemzeti Múzeum ún. nürnbergi típusú könyvvereteit dolgozta fel. Egy olyan, kincskeresőktől lefoglalt veretcsoportot elemez, amely a közelmúltban csak pereskedés árán juthatott az ország első számú közgyűjteményébe. A dolgozat aprólékos elemzése azt tanúsítja, hogy igenis érdemes volt végigvinni a jogi procedúrát annak érdekében, hogy kultúrtörténeti értékkel bíró leletegyüttes közgyűjteménybe kerüljön. Az anyagi kultúráról szóló tanulmányblokkot két olyan elemzés zárja Mesterházy-Ács Zsófia, illetve Zay Orsolya tollából, amely a középkori párták és pártaövek fémvereteit, illetve a kora újkori női haj-, és fejviselet sajátságait elemzi. Mindkét munka közös jellemzőjét és fő erősségét a fémleleteket tárgyaló dolgozatok elején már kiemelt tény jelenti: a két szerző felül tudott emelkedni azon a szemléleten, hogy csupán egy-egy leletre fókuszáljon, mert jól látják, hogy a feldolgozott leletek igazán akkor tudnak sokat mondani készítésük koráról és viselésük módjáról, ha együttesként szemléljük őket. Egy ilyen, mondhatni integráló szemlélet segíti azt is, hogy a régészeti leletanyagot az írott forrásokban olvasható, illetve képi ábrázolásokon látható adatok halmazával sikeresen össze tudjuk vetni, amint ezt Zay Orsolya tanulmányában olvasható példák is szemléltetik. A kötet következő blokkja az egyházi épületeket elemző dolgozatokat fogja csokorba. E blokk első két munkája olyan templomokat mutat be, amelyek még az egyházi építészet iránt érdeklődők köréből is csak kevesek számára ismertek. A Kocsis Andrea által feldolgozott egyházasdengelegi (Nógrád m.), Szt. Imre-templom több oknál fogva is figyelmet érdemel. Első megközelítésben annak következtében, hogy itt is „régi adósság törlesztésével”, azaz egy az 1970-es évek közepén Kozák Károly által kivitelezett ásatás utólagos közlésével állunk szemben. Másfelől pedig vizsgálni kellett a három(!) Árpád-kori építési periódussal rendelkező falusi templomot olyan szempontból is, hogy Kozák Károly részéről két ritka szerkezeti megoldás - a centrális térszerkezet vagy a nyugati szentély - lehetősége is felmerült. A dolgozat szerzője józan mértéktartással cáfolja e felvetéseket, vázolva két, realitással is bíró rekonstrukciós lehetőséget, és külön is megvizsgálva a sok bizonytalanságot kiváltó, karzatra vezető ajtónyílást. A templom egy további érdekessége, hogy falszövetében nem kevesebb, mint három, építési áldozat gyanánt elfalazott edényt is sikerült regisztrálni. A másik elemzett templom a néhai kaposfői premontrei prépostságnak a jelen közigazgatási beosztás szerint Bárdudvarnok határában található romja. A háromhajós, egyenes lezárású fő, illetve mellékszentélyekkel rendelkező épület keleti traktusát sikerült ásatással is megkutatni, és e munka eredményeit ismerteti M. Aradi Csilla és Molnár István. Röviden 505
