Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 44. (Székesfehérvár, 2016)
Szemle
Takács Miklós: A „székesfehérvári szép napok” nyomtatott emléke Fiatal Középkoros Régészek VI. Konferenciájának Tanulmánykötete kitérve a feltárt templomalap lehetséges párhuzamaira is a 13. századi Magyarország egyházi építészetében. Az építészeti blokk harmadik tanulmánya egy valódi kuriózum. Takács Ágoston a budai Várhegyen eddig csak írott források alapján sejtett, Árpád-kori zsinagóga létezését igazolja, és kísérletet tesz alaprajzi rendszerének a rekonstrukciójára is. Bár a Szent György tér egyik sarkán, írott források alapján lokalizált zsinagóga helyét már a középkor későbbi századaiban alaposan átépítették, így az azonosítás csak minimális mennyiségű, in situ maradványokra támaszkodhatott, a térszerkezeti rekonstrukció mégis realitással bír. A feltárt téglapadló-részlet, illetve oszloplábazat ténylegesen ezen Árpád-kor végi, egykor joggal sejthetően kéthajós egyházi épület utolsó maradványa lehet. A kötet következő, Várak, védművek címet viselő tematikus blokkja sajnos csak egy tanulmányból áll. E dolgozatban Szűcsi Frigyes Székesfehérvár belvárosának északi védműveit mutatja be. A tanulmány adatalapját a székesfehérvári Fő utca rehabilitációs munkái során, sokszor nehéz körülmények között tett megfigyelések jelentették. A szerző nemcsak a megfigyelési munkák, hanem az értelmezés során is felül tudott emelkedni a meglelt épületcsonkok töredékes voltán, és egy egységes, az írott forrásokkal és a képi ábrázolásokkal messzemenően konvergens rekonstrukcióba tudta szerkeszteni az északi kapu meglelt és meg nem lelt, de joggal feltételezett maradványait. A hiány érzetét az adott tematikus blokk kapcsán nem maga a kiváló székesfehérvári elemzés, hanem egy — talán csak az ismertetést író pályatársban megfogalmazódó - elmulasztott lehetőség okozza. A kiváló szerkesztőmunkát végző régészpáros talán e ponton felismerhette volna, hogy, ha a várblokkból tényleg csak egy székesfehérvári elem maradt, az egész tematikus blokkot is át lehetne alakítani oly módon, hogy Székesfehérvár középkori régészeti hagyatéka váljék a kristályosodási ponttá. Mert akkor itt méltó helyet kaphatott volna nemcsak a Fő utcai feltárások során gyűjtött faanyag dendrokronológiai elemzése, hanem pl. Kolláth Ágnes vagy Reich Szabina már ismertetett munkája. Sőt egy ilyen fejezet létezése okán — talán - rá lehetett volna venni azokat a kollégákat gondolataik megírására, akik Székesfehérvár középkoráról a konferencián, vagy egy-egy hozzá kapcsolódó eseményen értekeztek. így azokat a szakembereket, akik a Szt. Péter-, illetve a Nagyboldogasszony-templom középkori maradványait a konferencia résztvevőinek az adott helyszíneken bemutatták. Külön kiemelve azokat a pontokat, amelyek e templomokat a magyar történelem egésze szempontjából is elsődleges fontosságú lelőhelyekké teszik, vagy azokat a neves szakembereket, akik a konferencián Székesfehérvár régészeti hagyatékáról, illetve a város székváros-jellegéről értekeztek. A kötet utolsó fejezete a társtudományok dolgozatait tartalmazza. E müvek egy része is - így pl. Véninger Péter edényművesség-tanulmányai - diszciplináris határmezsgyén helyezkednek el, számos szállal kötődve az anyagi kultúra fejezetébe sorolt munkák egy részéhez. Nagy Balázs két tanulmányban is elemezte a Dél-Dunántúl numizmatikai kincseit. Az elsőben a tatárjárás kori pénzleleteket veszi számba, a másodikban pedig a mohácsi I. éremleletet vizsgálja nagy alapossággal. A nyolc tatárjárás kori pénzlelet alkalmat adott a tatár had lehetséges mozgásának a rekonstrukciójára. A második tanulmányban pedig nemcsak a 9 143 éremből álló I. számú mohácsi kincsről kapjuk meg az alapvető adatokat, hanem az ugyanezen városban előkerült II. kincsről is számos adattal gazdagodhatunk. A dolgozat szerzőjének a célja a jelen tanulmányban a feldolgozás elsődleges szempontjainak a számbavétele volt. A társtudományok-fejezetbe sorolt tanulmányok következő tagjaként dr. Szabó Béla munkáját olvashatjuk az ideiglenes harctéri védművekről a középkori Oroszországban, különös tekintettel az eredeti nevükön guljaj gorodnak nevezett, kerekeken mozgatható fapalánkokról. Morgós András és Horváth Emil a székesfehérvári Fő utca rehabilitációs munkái során, a néhai Budai kapu területén vett 17 faminta dendrokronológiai elemzésének az eredményeit ismertetik. A mintáik részint a Budai kapu előtti falúdból, részben pedig a kőfalak alatti szálfákból származtak. Kormeghatározásaik pedig elsődleges fontosságúnak bizonyultak a rekonstrukciós munka során, mert nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy Szűcsi Frigyes biztonsággal el tudja különíteni az építkezések időrendi rétegeit. A társtudományi blokkot Véninger Péter két tanulmánya zárja. Az egyikben a habán kerámia készítési eljárásának egy látszólag apró részletét boncolgatja a regéci vár három olyan padlótégláján, amelyet az átlagosnál alacsonyabb hőmérsékleten égettek ki. Az égetési hiba folytán ugyanis meg lehetett figyelni azt, hogy a padlótégla mintáját előbb egy hegyes eszközzel, a dolgozat írója szerint egy mázba mártott tollal rajzolták körbe. Véninger Péter másik dolgozata egy olyan témához jelent hozzászólást, amely számos kerámiakutatót foglalkoztat. Hogyan égették fehérre a középkori Magyarország edényművességének egy jellegzetes részét, a 12. század végén feltűnő és az újkorig használatban maradt, ún. fehér kerámiát. A szakirodalomban fellelhető, és Holl Imréig visszavezethető válasz az edények cserépanyagának az összetételében kereste a választ. Ahogyan e választ adták a néprajzi kerámiában feltűnő ún. vászonfazekak fehér színére a 19-20. század fordulóján élt nagy keramikus nemzedék tagjai, jelesül és elsősorban Wartha Vince. Véninger Péter felvetése szerint az esetek egy részében nem az edények anyaga, hanem az égetés módja tehető „felelőssé” az edény világos, „nem egészen fehér” színéért. E munka is egy olyan érdekes adalék, amelyet reményeink szerint majd fel lehet használni a több csoportra is bontható, ún. fehér edények pontosabb osztályozásánál. 506
