Kulcsár Mihály (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 43. (Székesfehérvár, 2015)
Szemle
Alba Regia 43. (2015) LISZKA JÓZSEF: ÁTMENETEK. FOLKLÓR ÉS NEM-FOLKLÓR HATÁRÁN. Komárom, 2013, Selye János Egyetem Tanárképző Kara. 288 p., 36 kép. / Monographiae Comaromiensis, 12./ Liszka József munkásságának tematikai sokszínűségéből új kötetében népköltészeti tanulmányaival jelentkezett. Kutatásai az elvi kérdésekben jól megalapozottak, a néprajzi, folklorisztikai kölcsönhatásokat, párhuzamokat a magyar, a szlovák, a cseh és a német népi kultúra viszonylatában alaposan ismeri, feltárja. Ugyanakkor a saját maga által a terepen, könyvtárakban, adattárakban gyűjtött anyagával alapozta meg minden témáját. Egy valódi néprajzi, folklorisztikai könyvet kaptunk tőle, amely nem csupán több évtizedes elmélyült kutatómunkáját bizonyítja, hanem azt is tükrözi: eredményeihez a nyelvtudás és a hasznosan eltöltött külföldi ösztöndíjak milyen nagy mértékben hozzájárultak. Folklorisztikai írásain jól felismerhető tanára, Voigt Vilmos professzor hatása, aki tanítványát a kutatás során számos adatával, megfigyelésével támogatta. Kötete hét fejezetében kizárólag szövegfolklórral, a népi elbeszélő kultúra kérdéseivel, népmesékkel, mondákkal, ezek terjedésével, népballadákkal, a paraszti írásbeliség, a kéziratos énekeskönyvek, a ponyvanyomtatványok, könyvek, a műköltészet hatásával, végül a madi bicskáról szóló Mátyás király anekdotával foglalkozik. Előszavából megtudhatjuk: „...elsősorban az összehasonlító folklorisztika módszereivel bemutatott konkrét esetekben, példákon keresztül kísérel meg, talán általánosabb tanulságok levonására is alkalmas kapaszkodókat nyújtani néhány olyan átmeneti jelenségről, amelyek valahol a folklór és nem-folklór határövezetében helyezkednek el.” (12. old.) Bevezetésében szakmánk legalapvetőbb terminológiai kérdéseinek tisztázásával kezdi. A szlovák, cseh, német felfogás bemutatását követően a magyar nyelvhasználatról írja: „Megítélésem szerint a folklór és a folklorisztika nem egymást helyettesítő fogalmak, hanem az egyik egy jelenséghalmaz (folklór), a másik meg az azt kutató tudományos diszciplína (folklorisztika) megnevezése.” (21. old.) A szervezett (organizált) vagy másodlagosfolklór az a jelenségcsoport, ami átmenetet képez a folklór és a folklorizmus között. Itt is a helyi hagyományok ápolásáról van szó, azok eredeti közegében, funkciójában, a helyi lakosság bevonásával. Egy, a helyi hagyományokhoz visszanyúló lakodalom a szervezett folklór csoportjába tartozik. Szemléletesen mutat be egy ilyen lakodalmat a cseh Milan Kundera íert (Tréfa) című könyvében (1969). Itt a morva-szlovák hazafi és folklórrajongó esküvőjéről olvashatjuk: „Jaroslav pajtás, a nagy sikereket arató ének- és táncegyüttes újsütetű vezetője, megtartott ugyan minden elképzelhető régi szokást, de (nyilván a karrierjére gondolva és az ateista jelszavaknak engedelmeskedve) nem ment el a násznéppel a templomba, holott egy hagyományos népi lagzi elképzelheteden volt plébános és Isten áldása nélkül: hagyta, hogy a násznagy elmondja az összes szertartásos népi mondókáját, de gondosan kihúzott belőlük minden bibliai motívumot, holott éppen ezek szolgáltatták a népi lakodalmas rigmusok fő képi anyagát.” (26. old.) Kundera leírása Csoóri Sándor esetét juttatta eszembe, aki pápai diák korában, az 1940-es években vőfélyként unokabátyja lakodalmára átírta a neki nem tetsző zámolyi vőfélykönyvet. A megszokott rigmusokat hiányoló, rosszkedvű násznép nem sejthette, hogy az újdonsült vőfélyben néhány évtized múltán nemzeti irodalmunk egyik jeles személyiségét tisztelheti majd, akinek ez az első költői bukása. Liszka József a konkrét példák közül a szervezettfolklór körébe sorolja a mohácsi busójárást és a tejfalusi dőrejárást, de itt említhetjük a mohai húshagyókeddi tikverözjst is. Liszka József felfogásában a folklorizmus: „Lényege, hogy a folklór (illetve tágabban értelmezve a népi kultúra) bizonyos elemei kiemelődnek eredeti közegükből, és egy másik, nem-folklór közegbe, például a hivatásos művészetbe kerülnek (adaptánó)... A magyar irodalmi népiesség, az általános európai áramlatokba kapcsolódva, voltaképpen a népköltészet felfedezésével párhuzamosan egymást kölcsönösen megtermékenyítve alakult ki. Miközben a népköltészeti gyűjtéseket is szorgalmazta, az akkoriban megjelent gyűjteményekből is táplálkozott... Az irodalmi népiesség jelen van a 20. század magyar (és nemcsak magyar!) alkotói művészetében is. Ezt a jelenségcsoportot neofolklorizmusként is szokás emlegetni.” (30-31. old.) Abban ellentmondanék Liszka Józsefnek, hogy az utóbbira jellemző a társadalmi-politikai elhivatottság gyengülése. O is említi a népművészeti mozgalom több rétegét, ágát a bartóki modelltől, a népművészeti fesztiválokig, a táncházmozgalomtól a kézművestáborokig. Mindezek az 1970-es 80- as évek néprajzi forradalmának termékei, amelyből nem hiányzott a nemzeti identitást kereső, önbecsülésünket erősítő társadalmi-politikai töltés sem. „A tradicionális paraszti kultúra folklórja alapvetően már »csak« szervezett folklór formájában, illetve folklorizmusként a népművészeti együtteseink, folklórcsoportjaink előadásában szemlélhető... A népi kultúra azonban komplex jelenség, és csak abban az esetben van értelme, ha ennek az adott zenésznek a muzsikájára táncol a falu 415
