Kulcsár Mihály (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 43. (Székesfehérvár, 2015)
Szemle
fiatalsága, tehát ha megvan még egy oda-vissza ható kapcsolatrendszer, amely annak idején a népi kultúrát éltette.” (32. old.) Ebben az alapvetően helyes megállapításban csupán az értelme szót kifogásolom. Az oda-vissza ható kapcsolatrendszer nem az értelme, hanem a jellemzője volt a hagyományos kultúrának. A görög—római műveltségnek másfél évezred elmúltával nincs tömeges hordozója, közönsége, a klasszika-filológia mégis Európa-szerte a legelőkelőbb tudományok közé tartozik. Művelőiben fel sem merülhet, hogy munkájuknak van-e értelme. Hermann Bausinger nyomán Liszka József elmond egy történetet a Szamoa-szigeti bennszülöttekről, akik 1963- ban autentikus táncaikkal szórakoztatták az amerikai belügyminisztert. Mihelyt eltávozott körükből a megtisztelt vendég, a táncosok a maguk szórakoztatására twistelni kezdtek. Adatközlőink többrétegű kultúrájával gyakran találkozhattunk. Az 1970-es évek második felében Pázmándon (Fejér m.) Hegyi Mári néni régi stílusú népdalokat, népballadákat énekelt magnetofonra. Aztán hirtelen a Meseautón ssjnesjist erdőkön át... című filmdalt kezdte énekelni, majd bevallotta, hogy a népballadákat a nagyanyjától tanulta, emlékezetében megőrizte, de az ő világa a fám. Az 1930- as években, a magyar filmgyártás első fénykorában, Budapesten cselédkedett, vasárnapi kimenőin moziba járt, minden filmslágert megtanult, számára ezek voltak a legkedvesebbek. Liszka József felfogásában a folklorizáció népivé válás, amelynek kiindulópontja a műköltészeti alkotás (Amadé László, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Tompa Mihály versei), végterméke pedig a folklórjelenség, a népdal. A terminológiai kérdések ismeretében így definiálja a folklór fogalmát: „...olyan kulturális jelenségek halmazát értjük alatta, amelynek elsődleges (ám nem kizárólagos) éltető közege a szóbeliség, amiből viszont a variálódás következik. További meghatározója a közösségi jelleg, amiből következik a személytelenség.” (39. old.) Jól áttekinthető ábrán szemlélteti, hogy a folklór közege, hordozója különböző mértékben nem csupán a parasztság, hanem a nemesség, a polgárság, a munkásság, a bürokrácia és a klérus is. Ugyanakkor valamennyi társadalmi réteg, foglalkozási csoport különböző mértékben az elit kultúrából is részesül. Fontos megállapítása, hogy a parasztság egész szellemi kultúrája, társadalmi tudata nem azonosítható a folklórral. A szlovák Andrej Melicherciket idézi, aki már 1945-ben hangsúlyozta: „A folklór nem áll olyan feltétlenül szoros kapcsolatban a falusi réteggel, ahogy ez tűnik.” (4L old.) Említsük meg, hogy a nem paraszti rétegeknek is van/volt folklórja. Egy-egy rétegre jellemző folklórjelenségekben jelen volt az egyén származása, neveltetése révén magával hozott folklór, a nemzeti megújulás korától tudatos értelmiségi odafordulás révén a gyűjtők, kutatók által feltárt népi kultúrából merített folklór. A folklór társadalmi közege kapcsán említeni kell, hogy a népességen belül a nemesség számaránya 1848 előtt Magyarországon és Lengyelországban volt a legmagasabb. Ugyanakkor korábban nem volt olyan éles hasadék a folklór és az elit kultúra között. Abban, hogy ez előállt, sőt egyre erősödött, a magasabb társadalmi rétegek műveltségében a nyugati kulturális hatások befogadása, a parasztság részéről pedig a XIX. században kivirágzó népi kultúrához, folklórhoz való tudatos ragaszkodás is ludas. Ingeborg Weber- Kellermann a városok szerepét a népi kultúra formálásában már korábban (1978) hangsúlyozta: „A reformáció kezdetével és a kézművesek kulturális felemelkedésével sok területen az új városi kultúra vált irányadóvá. Az önellátó háztartás áttért a pénzgazdálkodásra; a hagyományos népi vallásosság mellett elterjedt a protestantizmus új eszméje. Most már a városok adtak tovább számos szokást, divatot és vívmányt a parasztoknak.” Az átadás-átvétel kérdései, a horizontális átmenetek kapcsán Liszka József igaztalanul állítja a magyar néprajztudományról, hogy az a külső, nyelvi és kulturális határok egybeesését gyakorlatilag evidensnek véve, a kérdéssel érdemben nem is foglalkozott. (42. old.) Rögtön ellentmondásba is kerül ezzel a kijelentésével, amikor Gunda Béla akadémiai székfoglalójáról (1994) írja: „...egész mondanivalójából, érvrendszeréből voltaképpen egyértelműen kitűnik, a nyelvi határ - legalább itt, Közép-Európában - nem jelent egyszersmind kulturális határt is.” (43. old.) Idézi Paládi-Kovács Attila általánosan elfogadott megállapítását, mely szerint leheteden a szomszéd népekétől elszakítva vizsgálni a magyar népi kultúra tagozódását (1984). Liszkajózsef a Magyar Néprajzi Atlaszt ebből a szempontból használhatatlannak tartja, mivel annak kutatópontjai csakis magyar nyelvű településekre terjedtek ki. Nem tudom elhinni, hogy Liszkajózsef nem tanult a magyar lakóház tipológiájáról, amelynél Bátky Zsigmond már az 1930- as években hangsúlyozta, hogy háztípusaink egy-egy nagyobb európai házvidékhez tartoznak. Hogy ne ismerné Gunda Béla a szomszéd népekre, Kelet-Délkelet-Európára kitekintő életművét, Vargyas Lajos népballada-kutatásainak eredményeit, vagy Manga János, Ujváry Zoltán az interetnikus kapcsolatokat hangsúlyozó népszokás-vizsgálatait. Bizonyára azt is jól tudja, hogy a magyar néprajztudomány, a magyar etnográfusok, folkloristák fő feladata a magyar népi műveltség kutatása. Ha mi nem végezzük el ezt a munkát, mivel mások közreműködésére csak ritkán számíthatunk, idővel nem állhatunk be a megbecsült tudósok (pl. a klasszika-filológusok) sorába. Hiszen könyvében éppen Liszkajózsef említ olyan szerzőt, Ján Micháleket, aki 1996-ban (!) megjelent könyvében a szlovák népi kultúrát ért sokoldalú hatások közül rólunk magyarokról nem tesz említést. Szerencsére ellenpéldákat is hoz. Sofia Kovacevicová mondatát: „A szlovákok és magyarok közelebb vannak egymáshoz, mint azt beismerni hajlandók lennének.” (2011) Vagy Ján Botík könyvét, nagy etnikumtörténeti áttekintését, amelyben Szlovákiát multietnikus térségként mutatja be (2007). A terminológiai kérdéseket lezárva kifejti, hogy a „...kapcsolat, kölcsönhatás, analógia vagy párhuzam jelenségei végső soron a terjedés, elterjedés (aktív folyamat), illetve az eltejedés, eltejedtség (passzív állapot) fogalmak alá sorolandók, 416
