Kulcsár Mihály (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 43. (Székesfehérvár, 2015)

Szemle

30 liternek felelt meg. A babot, lencsét, borsót literes bögrével mérték ki a piacon. Ugyancsak zsákokban vittek magukkal pár vékányi kukoricát és árpát.” (40. old.)

A régi Torna megye híres volt bőséges gyümölcstermesztéséről. Körtvélyesről piacra vitték a cseresznyét, amelynek különböző fajtáit kifejező névvel illették (szívcseresznye, pozsonyi cseresznye, fekete ótott cseresznye, ótott ropogó, rózsaszín ótott, halyagcseresznye). Az almafajták elnevezése hasonlóan változatos. „A téli almák közül kedvelt régi fajta a párizsi édes. Karácsony előtt főként ezt vitték Kassára, Dobsinára, Szomolnokra. Karácsonyfára függesztették fel a városi vásárlók. Viszonylag apró, sárgabőrű fajta ez, csak egyik oldalán piros.” (47. old.)

A tanulmány számos apró, finom megfigyelést tartalmaz, amelyeket Paládi-Kovács Attila gyűjtőútjai során a sokat emlegetett utolsó órában jegyzett le. Ugyancsak Körtvélyesről: „Régebben az összes szilvafélét szekérszám hordták a piacra és kosarakkal mérték. Szilvából 20-22 kg ment egy kosárba és 20 kosár fért fel a szekérre. Széna vagy sarjú közé rakodtak. Előbb a szekérfenékbe szénát szórták, majd 8 teli kosarat helyeztek el benne. A kosarakra pokrócot terítettek, majd szénát szórtak rá, és újabb 10 kosarat helyeztek el. Erre a szakaszra is pokróc került, s végül a harmadik szakaszban 12 kosár szüva. A lovas szekér 3 méter hosszú volt. Rakodás előtt a hátsó saroglyát felhúzták és faros kast tettek bele.” (48. old.) A tyúkok éjszakai szállásáról: „Csaknem minden faluban elmondták, hogy az 1930-as években a tyúkok éjjel az udvar fáin aludtak. Főként eperfa állt az udvarokon. Előfordult, hogy a róka addig »keringett a fa alatt«, míg valamelyik tyúk leesett, és a ravaszdi elvitte (Szalonna).” (83. old.) „A gúnárnak külön rekesztéke volt a libaólon belül, mert nagyon izgága volt.” (84. old.) „A tojásokat előzetesen kiválogatták, s a nagyokat, szabálytalan formájúakat nem tették a tyúk alá. Azt tartották, hogy a nagy tojásból kakas fog kikelni. Jánokon szentelt birkévcl (barkával) és szőrdisznó (sündisznó) bőrével füstölték meg a keltetésre szánt tojásokat, hogy minél több kikeljen belőlük.” (84. old.) Bodollón dióval tömték a hízóba fogott pulykát. Három hétig tartott a dióetetés, és 12 kg-os súlyban adhatták el a pulykát Kassán vagy a közeli Tornán, Szepsin. Vevőik az 1920—30-as években főként zsidó polgárok voltak. Bodollón igen sok diófa van, és minden évben bőséges a termés. A kisgazdáknak inkább volt diója a pulykahízlaláshoz, mint kukoricája vagy árpája.” (87. old.)

Jászótól számított felső szakaszát kivéve a Bódva völgye döntően mezőgazdasággal foglalkozó vidék. Jászó, Alsó-, Felső-Mecenzéf és Stósz gazdasági életében a bányászat és a vasipar (hámoripar, késgyártás) játszott döntő szerepet. A szénégetés a hámoripar igényeit elégítette ki. Főként az északi zónában számosán erdei fakitermeléssel, fafeldolgozással foglalkoztak. Mészkőhegyek nyersanyagára épült a mészégetés. A Bódva teljes hosszában vízimalmok, kenderkallók, olajütők, főként az északi erdős övezetben fűrészmalmok működtek. A mecenzéfi hámorok és a stószi késgyár eredményeire elismerően tekinthetünk vissza: „Az alsó-mecenzéfi hámorok termékei közül kétségkívül a kapaféléket kell első helyen említeni. Ugyanis az 1860-1960 közötti száz év folyamán az ott gyártott kapaformák száma megközelítette a 200-at. Piacterületük volt a Kárpát-medence legnagyobb része (a stájer hámorok piacának számító Nyugat-Dunántúlt kivéve), sőt külföldre is nagy tömeg árut szállítottak. A vasutak kiépülése előtt fuvaros vállalkozók hordták szét lovas szekereiken a nagyobb városok vaskereskedőihez, lerakataihoz a fenyőfa hordókba csomagolt kapaszállítmányokat. Lovas szekereikkel karavánba szerveződtek, úgy indultak el Debrecen, Nagyvárad, Jászberény, Eger, Miskolc, Győr, Sopron, Pest-Buda, Pécs, Fehérvár, Baja, Szeged, Kecskemét vaskereskedőihez. Rendszeresen jártak Erdély, Havasalföld, Moldva, Bukovina, Galícia és Kis-Lengyelország városaiba is... Stósz jelentős üzeme volt a 19. század folyamán az 1827-ben létesített késgyár, amely 1896-ban még 85 munkást foglalkoztatott. Termékeit a hazai piac mellett sok közeli és távoli országba szállította (Németország, Amerika, Törökország, Románia, Szerbia, Bulgária).” (111—113. old.)

A Bódva-völgy népét az észak—déli mozgásirány sokkal inkább jellemezte a vándormunka és az árucsere területén, mint a kelet-nyugati. Az Alföldre jártak nyomtatni, ugyanakkor saját falvaikba szlovák cséplőmunkások érkeztek északról. A mecenzéfi németeket (mániákat) Tokaj-Hegyalján a szőlőtelepítést megelőző mély talaj forgatás, a rigolírozás mestereként ismerték. Felső-Mecenzéf férfi lakosai a XVIII—XIX. században az egész országban kubikosmunkát vállaltak. A Bódva felső és középső szakaszán élő nép vándormunkával, az árucsere változatos formáival kapcsolódott be a tájak közötti munkamegosztásba. Az alsó szakasz lakossága erre kevésbé szorult rá, és a lehetőségek dolgában sem versenyezhetett a felvidéki folyószakaszok népével. A földművelés, de az árucsere, vásározás, fuvarozás is közlekedéssel, szállítással, fogatolással, málházással, szekerek, szánok használatával és az emberi erővel végzett teherhordás változatos formáival, eszközkészletével járt együtt. Utóbbi domináns eszköze a Bódva mentén a batyuzó lepedő (korcos), még a puttonyt és a hátikosarat is ebbe kötötték, úgy került a hátukra. A batyuzó lepedőkről és elnevezésükről Borsod-Abaúj-Zemplén megyében külön tanulmányt olvashatunk a könyvben. E dolgozatnak, de az egész kötetnek is erőssége a terminológiák számon tartása, elemzése, amely gyakran az eredetkérdések tisztázásához is elvezet. A tárgyak elterjedtségéről, terminológiájáról számos térképet találunk a kötetben, amely a néprajzi kartográfia szempontjából is figyelemre méltó. Paládi-Kovács Attila tanulmányait főként saját fotóival dokumentálja, közülük a legkorábbi felvételeket Ózdon (1959) és Szögligeten (1961) készítette.

A népi gazdálkodás vizsgált, a kötetben bemutatott, tájspecifikus vonásai alapján Paládi-Kovács Attila a Bódvavidéken négy kulturális zónát különített el. Hangsúlyozza, hogy a hagyományos foglalkozások, tárgykészletek és az

412