Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 42. (Székesfehérvár, 2014)

Szemle

Alba Regia 42. (2013-2014)

németek népi kultúrájáról, hanem úgy érezzük, sorra jelen vagyunk a hajósiak XVIII. századi megtelepedésénél, házépítésénél, mindennapi munkáinál, az ártéri kertekben, a gabonaföldeken és a szőlőkben, szórakozásain, a legények sajbóvasárnapi korongdobálásán, a fiatalok, az asszonyok, vagy a férfiak fonójában, a Pincefaluban a pinceszomszédság pinceszerein. Közben több száz adat, tény összehasonlítására, párhuzamok felismerésére készteti a szakember olvasót. Közülük a szemléltetés kedvéért említek néhányat. Az iparosoknak Hajóson is külön kocsmája volt (Hantwearkrwiatshaus). A helyi parasztságtól való elkülönülésüket nem csupán ez jelezte, hanem az is, hogy iparosruhában jártak, másféle zenére táncoltak: „A falubeli társadalmi elvárás szerint az a paraszt, aki kitanult iparosnak, annak ki kellett vetkőznie, le kellett vetnie a bársony ruhát, nem járhatott sváb ruhában, és polgári ruhát kellett öltenie.” (53. old.) A Felvidékről, valamint a dunántúli magyar és német községekből jól ismert közös udvarok is előfordultak Hajóson. A Hexagass (Boszorkány) utcáról és a Käppalagass (Kápolnácska) utcáról olvashatjuk: „Mindkét utca keskeny volt, szűk kis porták sorakoztak egymás mellett. A girbe-gurba Käppalagass lakói a legszegényebbek közé tartoztak, az egyik házban öt család lakott együtt. Házuk olyan volt, mint amikor a fecskék szorosan egymás mellé tapasztják fészküket... A Käppalagass keresztutcája fölötti második ház arról volt nevezetes, hogy egyetlen házban összesen hat szegényparaszt család lakott, ezért elnevezték majornak. A Miscbka Maeirhof név pedig úgy ragadt rá, hogy Mischka volt három ott lakó család ragadványneve... A hajósiak máig számon tartják, hogy abban a házban lakott a legtöbb család — ugyanis három-négy család egy házban való lakása nem volt ritkaság.” (53—54. old.)

A tagosítás eredményeként a tanyarendszer kialakulásának, a kései tanyásodás folyamatának is tanúi vagyunk Hajóson: „A falu nagygazda családjai az 1931-es határrendezés után tanyás gazdálkodást folytattak — Hajóson csak nekik volt tanyájuk. A hajósi tanya a település határában elhelyezkedő, egy lakóépületet és néhány hozzá tartozó gazdasági épületet magában foglaló, paraszti földbirtok. Tulajdonosai azonban nem laktak kinn a tanyaházban, ott egy kommenciós házaspár (Komissjuleut) vagy férfi gazdacselédek (Kneacht) éltek állandó jelleggel, s látták el a mindennapi munkák jelentős részét. Munkájuk fejében ingyen kapták a lakást, övék volt a részes aratás joga, sertést és baromfit tarthattak maguknak, és állataik ellátásához szükséges kukoricaföldet kaptak használatra. Nem minden gazda fogadott fel egész évre állandó bérest a tanyára. A felfogadott gazdacselédek nyáron az állatokat gondozták, művelték a földet — a gazdacsalád tagjaival együtt — télen többnyire csak a jószágra vigyáztak... Nemcsak gazdálkodásra és állandó helyben lakásra szánt tanyák épültek, hanem úgynevezett ,tanyácskák’ (tannyile) is, amiket házikónak (Häusle), sőt istállónak vagy istálló-tanyának (Stall, Stall-tannya) is neveztek, mivel ezt a kétféle célt szolgálták.” (217—218, 277. old.)

Hajós határa a homokhátság és az ártér területére esett, amelyet kétféle gazdálkodási módban műveltek. A homokhátsági szántóföldeken a gabonaféléken kívül elsősorban kapásnövényeket termeltek, az 1931-es tagosításig háromnyomásos rendszerben. Az ártéri gazdálkodást a Duna túlsó partjáról, Tolnából, Baranyából már korábban jól ismertük. Anyagismeretünk most kibővül a hajósi ártéri kertek leírásával: „A hajósi ártéri kerteknek két alaptípusa különíthető el: a körülárkolt Bettla (jágyás*) és az árkolatlan Gâta ^kert"). Tehát a Bettlákon az egyes birtokosok körülárkolással alakították ki kertjüket, de a Gátakon az egyes kertbirtokok nem voltak árkolva.” (237. old.) Az ártéri kerteket a régi századfordulóig főként zöldségtermesztésre használták. Az ármentesítések eredményeként egyre több művelhető kertet alakíthattak ki a lakóházak övezetében, ezért az ártéri kertek jelentősége fokozatosan csökkent. A Bettidkon és a Gâtakon gyümölcsészet nem folyt, gyümölcsfákat elsősorban a homokhátsági szőlőkbe, a szőlősorok közé ültettek. Az ártéri erdőkben vadon termő gyümölcsfák, diófák termését összegyűjtötték.

A munka és a kultusz összekapcsolódását jelzi a dologtiltó napokon a munkatilalom betartása. Hajóson karácsony első napján nem volt szabad semmilyen munkát végezni, még főzni vagy beágyazni sem. Karácsony éjszakáján a most elmúlt évszázad elején még szalmát szórtak a szoba földjére, azon aludtak. Figyelemre méltó a karácsonyi szalma hajósi említése, amelynek a XX. századi fennmaradását mindezideig elsősorban a magyarországi horvátok és a ruszinok köréből ismertük. Fábián és Sebestyén valamint Rókus napja fogadalmi ünnep, az állatok egészségének megóvása érdekében betartott munkatilalommal. Szűzanya szobrát, a csodatévő Bussen-hegyi Máriát a betelepülők magukkal hozták az óhazából, ezért az egyházi év Mária-napjait különös tiszteletben tartották, megünnepelték. Máriától várták a jó szőlőtermést. A férfiak a Pincehegyen ünnepeltek: „Hajóson voltak ún. pincenapok is, amikor a férfiak nem dolgoztak, hanem pinceszereitek. Ilyen pincenap volt egyrészt a két fogadott ünnep, azaz Fábián és Sebestyén (január 20.) és Rókus (augusztus 16.) napja. Másrészt Szent György napja (április 24.), valamint az ünnepeket követő hétfők: húsvéthétfő, pünkösdhétfő, a torkos búcsú hétfője novemberben az Imre-nap után. A két asszonynap (Nagyboldogasszony és Kisboldogasszony) is pincenap volt...” (297. old.)

Hajóson a hagyományos sváb paraszti mentalitás legfőbb sajátossága a földhöz való feltétel nélküli ragaszkodás. Fő életcéljuk a földszerzés, a föld gyarapítása volt, mert csak ezzel érezték biztosítottnak családjuk megélhetését. A földet megművelték, a legkisebb földdarab sem maradhatott műveletlen, kihasználatlan. Ezen az alapon érthető a mai helyzettel elégedetlen hagyományos gondolkodású hajósi adatközlő felháborodása: „Azelőtt minden talpalatnyi földet műveltek, hogy ne maradjon parlagon, mert annak idején szégyen volt, ha valami el volt hanyagolva. Még a szomszédos magyar falvak fél határát is megvették. Ma pedig parlagon hever a fél hajósi határ. A visszaugarosodási folyamat még nem állt meg. Főleg a szőlők sínylették meg a sokszori gazdaváltást. A szőlőskertekben most hosszú

424