Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 42. (Székesfehérvár, 2014)
Szemle
Alba Regia 42. (2013-2014) kilométereken át gazdagon virágzik a vaddohány, a méhészek örömére. A hajósi ember a gazdádanság nyomait látja úton-útfélen az egész országban, így a hajósi határban is.” (305. old.) Hajóson az öregedő szülők átadták a gazdaságot, az örökséget, a lakóházat a hozzátartozó gazdasági épületekkel, a konyhakerttel, a pincét, a szántóföldet, az ártéri kerteket, a kaszálót, a szőlőt, a nagyállatokat a felnőtt, házas gyermekeiknek, a velük járó munkával együtt. Az örökség, a vagyon átadásakor a szülők általában megtartottak maguknak egy kisebb birtokrészt. Ha nem, akkor járadékot (Depadat) kaptak az örökösöktől különféle termények formájában. Nagygazda családban általában a legidősebb fiú maradt a családi házban. O örökölte a fél házat, testvéreit földdel kárpótolták. O vitte a gazdaságot, tehát mindenképpen paraszt kellett, hogy maradjon. Hajóson többnyire a fiatal férj költözött felesége családjához, vőnek ment A legtöbb családban az asszony tartotta a kezében a gazdálkodást, a pénzügyeket. Ugyanakkor a mindennapi gazdálkodást a gazda, a gazdaasszony, a fiatalok és az idősebb generáció közötti családi munkamegosztás jellemezte. A népi erkölcs és a viselkedéskultúra vizsgálata szerint a hajósi svábokat arról lehetett felismerni, hogy nagyon hangosak voltak, szinte lármáztak, ha megjelentek valahol. Népviseletük, korábban teljesen fekete ruhájuk is elütött a szomszédos falvakétól, fekete svábok voltak. A XX. század első felében viszont lehagyták a szomszédos falvak népét: rövidebb lett a szoknya, színesebb a viselet a kasmírszoknyákkal, a sok szoknya is sikkesebbé tette őket, a bársony ünnepi viseletűk pedig elegánssá. Mindebben a kalocsai népviselet erősen hatott a hajósira. Azelőtt, vagyis 1945 előtt a hajósi parasztember nem ismerte az erkölcs szót sem svábul, sem magyarul. Ennek ellenére erkölcse biztos alapokon nyugodott. Úgy tartják, hogy átlőtt, a háborút követő kitelepítések előtti időkben az emberek jobbak voltak. Elsősorban a tízparancsolat elleni vétkeket tartották bűnnek: a lopást, a betörést, a káromkodást, mások becsapását, a házastársi hűdenséget, az egymáshoz való őszintédenséget. Az élettel való fő erkölcsi elvárást és saját identitását Gausz István (1932) hajósi parasztember így foglalta össze: „Elsősorba’ rendes ember akarok lenni, másodsorba’ magyar akarok lenni, és harmadsorba’ sváb akarok lenni! - Tehát legyek először rendes ember. Magyarországon lakunk, itt élünk. A magyar nép közé kerültünk, és nekünk ezt el kell fogadni, hogy idetartozunk, ugyan nemzetiségünk máshonnan származik... Ebben a sorrendben látom a legcélszerűbbnek, hogy az ember így gondolkodik, így éli az életét...” (578. old.) A szellemi kultúra, a népköltészet, a népszokások vizsgálata bemutatja, hogy egy XVIII. században betelepült közösség hogyan őrizhette meg a XXI. századig nemcsak három évszázados hagyományait, hanem az óhazából magával hozott kultúrájának úgyszólván a teljességét is. Ennek hátterében az áll, hogy a hajósi svábok a XX. század közepéig megőrizték a mindennapi és az ünnepi szóbeliséget, a népköltészet, a népszokások szövegeit. Az óhaza népi hiedelemvilágából különösen a gyermekfolklór őrzött meg számos töredéket. A történeti néphagyomány szerint legelőször egy Fuszenecker nevű ember települt be Hajósra, akinek hét fia volt, akik elszaporodtak, ezért olyan gyakori a Fuszenecker családi név Hajóson. Ismerik a vándorútra kelt hét sváb legény viselt dolgairól szóló falucsúfoló mesét is. (870—872. old.) Utóbbiról a közelmúltban Günther Kampfhammer írt tanulmányt (Die Sieben Schwaben. Ein altes Thema mit neuen Fragestellungen. Beiträge zur Volkskunde in Baden- Württenberg, IV. Stuttgart, 1991. 241—262.). A hét sváb mint első telepes Mór (Fejér m.) történeti elbeszélő hagyományában is ránk maradt. Móron a közkézen forgó falukrónika szerint a betelepülés 1758-ban hét sváb családdal kezdődött, akiknek nevét is felsorolják. A hét család telkén hét kutat ásott, amelyek emlékét a Hétkúti-dűlő vagy Hétkútere-dű/ő őrzi. Nagy erdőségbe érkezett a betelepülő hét család, megkezdte az erdőirtást, mind a heten kutat ástak maguknak a telkükön, amelyeket ma is hétkúti s%ess%óknak hívnak. Bereznai Zsuzsanna és Schön Mária könyvük zárszavában így foglalták össze mondanivalójuk lényegét: „A XX. század közepéig a hajósi sváb parasztok lényegében ugyanúgy éltek, mint háromszáz évvel ezelőtt betelepült elődeik. Nem véledenül, hiszen a hagyományos paraszti gazdálkodás idején mindennek megvolt az évszázadok óta gyakorolt ideje és rendje: az élet mindennapos tevékenységein nem lehetett változtatni - szántani, vetni, aratni, az állatokat legeltetni csak egyféleképpen lehetett jól. Ehhez hasonlóan: beszélgetni, anekdotázni, mesélni, énekelni és táncolni is csak egyféleképpen volt érdemes: szívvel és lélekkel... A hajósi sváb parasztok lényegében elégedettek voltak a maguk világában: nem volt más céljuk, mint követni az őseiktől megmaradt hagyományt.” (924—925. old.) Voigt Vilmos professzor ajánlásában minden magyar néprajzkutató számára kötelező olvasmánynak javasolja a könyvet. A magyar és a magyarországi német népi kultúra összehasonlításához, az azonosságok és a különbözőségek feltárásához igen alkalmasnak tartja. Összevethetjük Hajóst a közeli Kecellel, amelynek népi műveltségét Bárth János és kutatótársai tárták fel (1984), vagy a német Hartával, amelynek néprajzát Fél Edit bölcsészdoktori értekezéséből ismerjük (1935). A nem céhbeli etnográfusokon kívül az 1945 után született generáció, amely a tiltások miatt nem nevelődhetett svábnak, most Bereznai Zsuzsanna és Schön Mária könyvéből visszatanulhatja a svábságot, a hajósi sváb mentalitást, akkor is, ha nem tud németül. Eukács László 425
