Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 41. (Székesfehérvár, 2012)
Tanulmányok - Gelencsér József: Egy sárkeresztesi faragóbognár
Alba Regia 41. (2012) mert Ferenc fia úgy érezte, kevesebb segítséget kapott, mint Gábor, illetve az otthon maradó Lajos. (A lányok más elbírálás alá estek, a szokásrend szerint nekik kevesebb járt, mint a fiúknak.) A község lakói a front elvonultával, 1945 közepén a kevésbé sújtott Tolnába, Somogyba, Zalába jártak kéregetni, koldulni. Hiszen ingó és ingadan, apró- és nagyállat, jóformán minden elpusztult. Pap Ferencnek igen rosszul esett, hogy amikor felkereste Somogy megyei barátját, az segítségadás nélkül elutasította, mondván: nekik is mekkora kámk lett, mert a katonák elvitték présházuk ajtaját. Azon a vidéken ugyanis a front pár óra alatt átvonult. Szerencsére sokan másképp viszonyultak a koldulókhoz, így hoztak az említett megyékből edényeket, élelmiszert, viseleti darabokat, egyegy apró állatot, de még kutyát, macskát is. Jórészt az asszonyok batyuztak, batyuba kötötték, aztán hátukra vették, amit kaptak, úgy hozták. Gyalog, kocsira vagy szekérre kéretőzve, illetve vonaton. Pap Ferenc 1945 után nyaranta főleg a mezőgazdasággal foglalkozott, 3-4 kh földjét és szőllejüket művelte, a többi évszakban bognárkodott. A házzal szembeni műhely, kiejtésében méhe vagy méhel tömésfallal és zsuppfödéllel épült. Mivel a háború alatt a teteje leégett, a rozsszalmával újra kellett fedni. Pap Ferencet élete végéig kiszolgálta, az 1960-as évek elején dőlt ki az oldala, utána lebontották. A bognár elsősorban kocsi- és szekérgyártót jelent, de Pap Ferenc 1945 után teljes járművet már nem készített. Csak egyes alkatrészeket (pl. kereket, szekéroldalt) áhított elő, illetve javításokat végzett. Mint ügyes kezű mesterember ezeken kívül is rengeteg mindent csinált: így fagereblyét faragott, szerszámokba nyelet tett, tövisboronát készített, cirok- és vesszőseprűt kötött. A hengert, azaz a gurgót akácfából faragta. Az anyagot a megrendelő vitte. Az agáco gömb alakú törzsét föltette két faragószékre, azaz jancsira, aztán először szekercével a két oldalát faragta, majd fordított rajta és négyszögletesre alakította, végül lefaragta az éleket, közelítette a hengerformát. Ilyenkor a súlyos faragóeszközt egész nap ütemesen emelgette. A végén vonyókéssel alakította ki a szabályos hengert. Tavasszal a fűzfának hántoladan vesszejéből vékákat, csibeburittókat kötött. Nem csak a családnak, hanem sokaknak. Unokájának, Pap Lajosnak (sz. 1951) játékokat készített: fából kis szekérkét, elé kukoricaszárból ökröket. A falusi ember mindent igyekezett felhasználni, hogy semmi kárba ne vesszen. Pap Ferenc ennek megfelelően a régi vagy eltörött kaszapengéket is hasznosította. Késeket csinált belőlük, meg dohányvágókat. Mint nemzedékének sok tagja, ő is pipázott. Több pipája is volt. Otthon, ráérősebben a hosszabb szárút használta, mely mellközépig ért. Ha ment valahova, akkor a rövidebb szárút vette elő. Fogai közt a pipa rést koptatott ki magának, mivel a dohányzó eszközt gyakran a szájában tartotta és mindig ugyanoda dugta. A szárát maga készítette. Télen a tűzbe drótot, bicikliküllőt tett, felizzította, azzal szúrta ki a meggyfa ágának közepét. A műveletet sokszor kellett ismételni, mire eredményre vezetett. A dohányt titokban a kukorica között nevelte, szükség szerint még öntözte is. Erős hatású, vastag levelű cserebi dobónt termesztett, ami közönséges dohánynak minősült, más vidéken parasztdohánynak is nevezték. A leszedett dohányleveleket kisimította, felfűzte, az udvarban hátul, a pajta oldalán szárította. Aztán a maga készítette dohánvágón megvágta, úgy tömhette pipájába. Ferenc fiának is készített dohányvágót, aki cigarettázott, de az 1950-es években a maguk termelte dohányt ezzel vágta meg, aztán sodorta cigarettapapírba. Régi vágású ember volt, felesége hajjaja, azaz magázta, ő viszont tegezte az asszonyt. Az ünnepeket, a református böjtöt nagyon megtartotta, a hagyományos étrendhez ünnep- és hétköznap egyaránt ragaszkodott. Komoly, szigorú ember volt, fiai ellentmondását sem tűrte. Tekintéllyel bírt. Gyerekei édesapámnak szólították, feleségét édesanyámnak. Az unokák közül Pap Erzsébet és legifjabb Pap Ferenc öregpapát illetve szülét mondott, Papp Lajos és testvérei viszont az attya és a s^üle kifejezést használták. A bort és a pálinkát szerette. Állandóan tett-vett, igen szorgos ember volt, de mint a falusi mesteremberek jó része, ő is inkább magának való, semmint társasági ember volt. Ritkán nyílott meg. Halkan, csak úgy önmaga elé énekelgetett. Nemigen káromkodott, az Istent soha nem szidta. Minden este imádkozott, de templomba nem járt. Mikor Németh Lajos, a falu református lelkésze fölkereste és ezt szóvá tette, megválaszolt neki: „A tiszteletes úr se hozza énhozzám a szerszámait” - mondta. „Mert azokat én magam meg tudom csinálni.” - felelte a pap. „Na látja, én meg magam is tudok imátkoznyi!” — válaszolt a lelkésznek. A hozzá fordulóknak nem tudott nemet mondani, de azért szerette, ha az ügyekből haszna származott. Mint a többi falusi mester, úgy ő sem adta kölcsön a hozzá fordulóknak a jó szerszámait. Azokra vigyázott. Akkor még általános volt a kölcsönkérés, kevés volt a szerszám a háztartásokban. A disznóvágáshoz szorosan kapcsolódott a fafűrészelés, -vágás. Ezért téli időszakban Pap Ferenctől is rendszeresen kérték a nagyfürésyt. Persze odaadta, de csak a rosszabbikat. Egy idő után a kölcsönkérők ezt kifigyelték, és inkább őt magát is hívták segíteni. Ilyenkor aztán vitte magával a jó szerszámot, amivel mindenki könnyebben dolgozott. Mindegyik gyerekével jó viszonyban volt, egyébként se tartott haragot. 23
