Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 41. (Székesfehérvár, 2012)
Tanulmányok - Lukács László: A karácsonyfa memoárokban, naplókban, levelekben
Lukács László: A. karácsonyfa memoárokban, naplókban, levelekben „Az elmúlt év egyáltalán kedvezőtlen, sőt szerencsédennek nevezhető volt reánk nézve. Családi kellemedenségektől se voltunk ugyan mentesek, de alig egyhónapos leánykánk elvesztése kiváló csapás volt.” Gyermek elhalálozása évében szülei nem állítanak karácsonyfát, legfeljebb újabban a sírjára. Végül a napló utolsó esztendei bejegyzésében feltűnik a karácsonyfa 1876. december 24. vasárnap: „Itthon vacsora. Hrabovszkyék átjöttek, behozták a karácsonyfát; kártyáztunk.”66 Granasztói Pál (1908—1985) fővárosi orvos gyermekeként résztvevője, majd Ifjúkor a belvárosban című önéletrajzi művében tanúja a jómódú középosztály első világháború előtti karácsonyestéinek: „így hát a templom belseje szétvált a fényes és sötét részre — akár kinn az utcák is —, az otthonosra és az idegenre, mindez azonban ugyanakkor össze is mosódott. S különösen összemosódott a szenteste délutánján, szürkületkor, amikorra már bezárták a nappali szoba ajtóit, ahol a karácsonyfa állt, mi pedig a gyerekszobából ki nem léphettünk. A szomszéd nappaliból kis neszeket, papírok zizegését hallottuk; ilyenkor mindig az ólomkatonás dobozok selyempapírbélése jutott az eszembe, s az, hogy vajon milyen ólomkatonát kapok. Úgy mondták, vagy csak képzeltük, hogy már a Jézus vagy helyette az angyalok járnak ott, szállnak ki-be az ajtó-, ablaknyílásokon, kulcslyukon... Amikor besötétedett, végre megszólalt a csengettyű, s mi beléphettünk a karácsonyfa gyertyáinak, sziporkázóinak fényétől félig-meddig, csaknem sejtelmesen megvilágított nappaliba. A nagyszobának a fától távolabb eső sarkaiban már félhomály volt, s így annál inkább izgatott, hogy mi várhat még ott reám, mert azt, hogy mi van a fa alatt, félig-meddig már láthattam. Ámde nem mehettünk még oda megnézni, mert előbb énekelnünk kellett, a nevelőnő betanította német dalokat — az „Oh Tannenbaum” kezdetűt és másokat —, miközben félszemmel próbáltam jobban eligazodni a kiterített ajándékok között.”67 Az első világháború utáni összeomlás idején áhított karácsonyfájára emlékezett Habsburg Ottó trónörökös a Magyar Rádió Pályám emlékezete című műsorában, 2006-ban: „Megint csak azt mondom, abban az időben amikor már a háború vége volt, mert a háború idejében az apámnak első feladata a királyi feladat volt. O például kint volt a fronton megint karácsonykor is a katonáinál. Természetes csak azután voltak karácsonyi ünnepségek, azokra visszaemlékszem például akkor Svájcban száműzetésben voltunk, akkor a szüleim velünk voltak azon a karácsonyi napon. Nagyon szép karácsonyfa, nagyon nagy volt. Most nem tudom, hogyha most lámám, talán nagyon kicsi lenne. De annak idején fölnéztem, és hát nagy benyomás volt számomra. Arra mindig fogok emlékezni.”68 Kiderült a rádióműsorból, hogy Habsburg Ottó kisgyermekkorából a karácsonyfáján kívül még édesapja budai koronázására emlékszik ugyanilyen élénken. Az első világháború után nagypolgári, főúri körökben divatba jött az egyszínű karácsonyfa. Odescalchi Eugenie hercegnő emlékiratából megtudjuk, hogy Lovrinban (Torontál m.) 1928-ban fehér és ezüstszínű karácsonyfája volt: „Díszítem a nagy, földtől a plafonig érő ezüstfenyőt. Fehér és ezüst díszben fog csillogni, úgy mint eddig és minden évben. Lábánál jászol, két nagy ezüst gyertyatartóban fehér viaszgyertyák égnek majd... A személyzet két ebédlőjében, a szépen terített asztalon egy-egy kis karácsonyfa áll. Szintén fehér és ezüst díszek között égnek rajt’ a kis gyertyák.”69 A XIX. század végi tarka, túldíszített karácsonyfa ellenhatásaként 1900 körül kezdődött a fehér, jugendstil karácsonyfák divatja Bécsben.70 Özvegy Horthy Istvánná gróf Edelsheim Gyulai Ilona becsület és kötelesség című memoárjában szinte minden esztendőből, különböző helyszínekről és élethelyzetekből emlékezett meg a karácsonyfáról. Első ezzel kapcsolatos bejegyzését 1942-ből olvashatjuk, férje tragikus repülőbalesetének évéből, amelynek decemberében súlyos betegségbe esett, a vörheny miatt karácsony előtt két hétre elkülönítették, a külvilággal csak a telefon kapcsolta össze: „Apósomék hosszan telefonáltak, nem ünnepeltek és nem csináltak karácsonyfát, amíg én fel nem gyógyultam! Ez nagyon meghatott, és próbáltam őket erről lebeszélni, de nem sikerült.” Fiuk elvesztése, menyük betegsége erősíthette bennük ezt a hagyományban gyökerező elhatározást. Az árva számára a nemzet ajándékokban kinyilvánított vigasztalása sem a halál évében történt, hanem 1943 karácsonyán: „Mit is mondjak erről a karácsonyról, amikor én nem vettem semmit a fiamnak! Olyan rengeteg ajándék érkezett az ország minden részéből Istvánnak, hogy azon tűnődtem, odaadjam-e neki. Az óriási Mátyás-teremben - Miklóspapáék szobái mellett - állítottunk fel egy mennyezetig érő karácsonyfát, és alatta voltak az ajándékok: egy villannyal működő Mekano, ami inkább egy tizenöt éves gyereknek lett volna való, három keréken guruló kitömött oroszlán, csacsi és ló, egy bicikli és még sok gyönyörű ajándék. Fiam kapott egy nagy csokoládéfalut, amit hónapokig ettünk —, meg egy aranyos, az ő méretére elkészített erdélyi testőregyenruhát, amit örömmel viselt.” Következő karácsonyuk a Gestapo fogságában, a bajorországi Schloss Waldbichlben ennek az ellenkezője volt: háborús körülmények között, saját készítésű díszekkel feldíszített, szerény méretű karácsonyfával, nehezen beszerzett, egyszerű fajátékokkal. Weilheimben 1945-1947 között állított, szintén saját készítésű díszekkel ellátott karácsonyfáikról is rendre megemlékezett. Portugáliába költözésük 1948 karácsonyára esett. Útközben Svájcban, La “ BÚZA 1994, 248-249, 316-318,392. 67 GRANASZTÓI 1965, 28-29. 68 HABSBURG 2006 « ODESCALCHI 1987,171. 70 WITZMANN 2000,119-122.
