Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 41. (Székesfehérvár, 2012)
A Gunda Béla-Emlékülés előadásai - Varró Ágnes: Amikor a néprajzkutató is majdnem szemmel vert…
Alba Regia 41. (2012) VARRÓ ÁGNES AMIKOR A NÉPRAJZKUTATÓ IS MAJDNEM SZEMMEL VERT...* Gyakran olvastam, jegyzeteltem a debreceni Néprajzi Intézet szemináriuma előtt a folyosón lévő asztalnál, amikor a könyvtárban más évfolyam hallgatóinak volt előadás. Egyik alkalommal — talán másodéves lehettem —, Hankó Bélának a magyar ősi kutyafajtákról szóló kis füzetét böngésztem, amikor Gunda Béla professzor úr megállt mellettem, és feltette a későbbiekben is annyiszor feltett kérdést: — Mit olvas? Akkor, 1982-ben az évfolyamunk a Nógrád megyei Zabarba járt gyűjteni, magunk szerveztük meg a terepmunkát. A szállást a lányok részére házaknál oldottuk meg, a fiúk pedig a helyi tűzoltószertárban, az iskolából hozott padokon aludtak. A kutatási témákat is magunk osztottuk el, s én az állattartást választottam. E téma kapcsán kerestem szempontokat kutatásaimhoz a pásztorkutyákról, s így került a kezembe Hankó Béla említett tanulmánya. Gunda professzor úr nyomban figyelmembe ajánlott még legalább tíz magyar és idegen nyelvű tanulmányt, s másnap kérdőívet is kaptam tőle, amelynek segítségével számos értékes néprajzi adatot sikerült a pásztorkutyákról felderítenem Zabarban. Öreg juhászok meséltek a zsaluzsányi emberről, aki a puszta nézésével képes volt megveszejteni a kutyákat. Az ilyen beteg állat futott cél nélkül, habzó szájjal, s minden útjába kerülő élőlényt megmart. Ha veszett kutya jött a faluba, a többi kutya jelezte, ugattak, nyüszítettek. A juhászok a tiszafa kérgét kenyérre kaparták és ezt adták a kutyáiknak veszettség megelőzése érdekében. Úgy tapasztalták, hogy akit veszett állat harapott meg, kilenc napra, vagy kilenc hónapra, vagy kilenc évre tört ki rajta a betegség. A terelő-, de különösen a nagytestű őrzőkutyáknak gyakran folyóneveket adtak (Sajó, Tisza, Szamos stb.), mert úgy hitték, ez megóvja őket a veszettségtől. A nyáj mellett rendszerint 2-3 terelőkutyát és 1 -2 nagytestű, hosszú fehér szőrű őrzőkutyát tartottak a juhászok. A terelésnél használt kistermetű, csonkolt farkú, hegyes fülű, szürkésfekete pumi nagy segítséget jelentett a juhász mellett. Igen gyorsan, kölyökkorában megtanulta a terelést. A jó kutya már a gazdája fej fordításából vagy néma intéséből is megértette, hogy merre kell fordítani a nyájat. A terelőkutya ebbéli képességeiről magam is meggyőződhettem. Harmadéves koromtól a Zemplén nyugati részére, a Hernád völgyébe jártam gyűjteni a készülő szakdolgozatomhoz. Telkibánya határában a réten többször felkerestem Takács Jánost, az öreg juhászt, aki téli napokon, amikor a nyájjal már nem lehetett kihajtani, otthon kosárfonással foglalkozott. Elsősorban szakdolgozati témámról, az emberi erővel történő hagyományos teherhordási módokról kérdezgettem Takács bácsit, egy kora őszi napon a nyáj mellett üldögéltünk a legelőn, az öreg szürke pumikutyája társaságában. — Aztán meg tudja-e ez a kutya fordítani a birkákat? - kérdeztem Takács bácsit beszélgetésünk végén, búcsúzáskor. — Ez? Már hogyne tudná! — felelte az öreg nem kis büszkeséggel. Nem szólt egy szót sem, csak jobb kezébe fogta a rézkampós botját és intett vele. A kutya csaholva pattant és szinte repült. Egyre kisebb köröket megtéve, felelősségteljesen ugatva összeterelte a birkákat, katonásan, mint egy dühös őrmester. Közben a gazdáját leste, aki a botot függőlegesen maga mellé tartva jelezte a kutyájának, hogy visszajöhet. — Ez már igen! - dicsértem a rögtönzött bemutatót. — Mennyi ideig tanította János bácsi ezt a kutyát? — Semeddig. Még kölyökkorában az anyja mellett tanulta meg. Nagy kincs az üyen kutya. Többet ér, mint két bojtár. Mint említettem, harmadévtől a Hernád völgyébe jártam gyűjteni a szakdolgozatomhoz. Ezen a tájon eltöltött hetek - bár egyedül voltam, mert csoporttársaim Gömörben gyűjtöttek -, a terepmunkával kapcsolatos élményeim legszebb időszakát jelentették. Gyalog vagy autóstoppal közlekedtem a falvak között, felfedeztem magamnak a vidéket. Egyik alkalommal Göncruszka főutcáján „vadásztam” alkalmas beszélgetőpartnerre. Szerencsémre hamarosan megpillantottam egy görnyedt hátú, batyut cipelő öregasszonyt mint „potenciális adatközlőt”. Azonnal bizalmába ' Ezzel az írással húsz évvel ezelőtt, 1991-ben, 80. születésnapja alkalmából köszöntöttem Gunda Béla professzor urat. 161
