Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)
Gärtner Petra: Adalékok a lépes madárfogáshoz
Alba Regia 40. (2011) GÄRTNER PETRA ADALÉKOK A LÉPES MADÁRFOGÁSHOZ* A nemesi előjogok védelmét szolgálva, s egyúttal a fegyveres ellenállás veszélyétől tartva a magyar törvények 1504-től, II. Ulászló dekrétumának kiadásától kezdődően meg-megújulóan tiltották a paraszti vadászatot.* 1 Ennek ellenére a későbbi évszázadokban is megmaradtak2 - hol a tiltás ellenére, hol pedig legálisan - bizonyos vadászati lehetőségek.3 Egyes területeken beépült az adózási rendszerbe a zsákmánnyal való adózás. Eszerint a jobbágynak kötelessége volt bizonyos számú és fajtájú vad elejtése és beszolgáltatása. Ám nemcsak vaddal, hanem a vadászaton való részvételével is adózhatott a jobbágy a földesurának. Jelenthetett ez fegyvertelen és fegyveres szolgálatot egyaránt. Az előbbi lehetett hajtási kötelezettség, vadőrzés és erdőkerülés; míg az utóbbi értelmében a jobbágy évente valamennyi napot földesura számára vadászott.4 A merev jogi szabályozás, a törvény és a valós élet gyökeres ellentétét jelzi, hogy jóllehet a jobbágyságnak a vadászathoz való viszonyát alapvetően az eltiltás határozta meg, mégis jelentős csoportjuk többé-kevésbé rendszeresen vadászott és annak anyagi hasznából is részesedett.5 6 Vadfogási módszerük közül talán az egyik legérdekesebb, a passzív vadászat körébe tartozó eljárás volt a lépes madárfogás. A rendkívül egyszerű és ödetes madárfogási mód — éppen egyszerűsége okán — évszázadokon keresztül változadan formában maradt fenn. Pontos leírását adja a XVIII. századból a tudós evangélikus lelkész, Bél Mátyás: „vesszőket bekennek fagyönggyel, s odaerősítik, ahol a madarak eleséget keresve vagy más okból szoktak óvatlanul összejönni; mihelyt megérintik ebeket a vesszőket, fogva maradnak.A XIX. századból a lépes madárfogás vadászati szakirodalmi ismertetésével is rendelkezünk.7 Maga a lép szavunk szlovák eredetű, s valószínű, hogy e vadfogás eszközével, a léppel az északi szlávok révén ismerkedett meg a magyarság.8 Szókincsünk a mai napig őrzi a „lépre csal”illetve a „lépre megy” mondásunkat, amelynek eredete erre a vadfogási módra vezethető vissza. A lépes madárfogás már antik írók műveiben is szerepelt. Propertius, római elégiaköltő egyik művében mindjárt kétféle vadászati eljárást közölt: „vállra vetett hálóval vadra lesek, de ha nálam lépvesszőm, Faunust látod, a nagy madarászt■ ’9 Mesteri módon foglalta össze Plutarkhosz Coriolanus életrajzában a lépes madárfogás lényegét, belefoglalva az így elejtett zsákmány szerepét a táplálkozásban, nevezetesen a pecsenyeként való fogyasztását.10 A magyar szépirodalomban is felbukkan a lépezés. A XVIII. századi jezsuita költő, Faludi Ferenc számos költeményében említi a lépes madárfogás eszközét, a lépvesszőt: Szeretettel ajánlom ezt a tanulmányomat a 60 éves Lukács László tiszteletére, aki figyelemmel kísérte néprajz szakos egyetemi éveimet és szakmai tanácsokkal látott el számos dolgozatom megírásához. 1 SZILÁGYI 1995, 44. 2 A vadászat és a madarászat joga a feudális jog tételes szabályai szerint a nemesember személyéhez, később a föld tulajdonához fűződött. A polgári korszakban e jog a földtulajdonost illette meg, de a gyakorlására vonatkozó jogosultságot, a hasznosítás mikéntjét jogszabály határozta meg. TÁRKÁN Y SZŰCS 1981, 552. 3 A paraszti vadászat legális és féllegális lehetőségiről számtalan példát hoz tanulmányában Jaksa Eleonóra. JAKSA 1998, 69—90. 4 N. KISS 1974, 66. 5 N. KISS 1974, 71. 6 BÉL 1984, 329. 7 PÁK Dienes: Vadászattudomány. I—II. Buda, 1829. 8 SZILÁGYI 2001, 62. 5 KOMORÓCZY 1962, 271.: Propertius IV. könyv 2. 10 ,y\ vadon nőtt fák közt különben a tölgyfa termése a legértékesebb, ha pedig megszelídítik, fája a legkeményebb. Makkját takarmánynak, a rajta talált mézet pedig italkészítésre használják. Pecsenyéhez is a tölgyfa juttatja az embereket, mert a vadászok és madarászok a rajta termő mézgát használják a lépvesszőhöz ” PLUTARKHOSZ 2001. I. 418. 325
