Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)

Szabó László: A nő helyzete az oszét társadalomban

Alba Regia 40. (2011)

A csaknem éjszaka végbement szökés kezdetekor (a hegyek között öt órakor, főként télen már sötét van) a leány a hurkájával elfedte arcát, hogy ne ismerjék fel. A távolság egy részét futva tette meg, noha üldözői nem voltak. Tőrt is vitt magával, arra az esetre, ha nem sikerülne a szökés, öngyilkos(ok) lehessen(ek). A barátok kézről-kézre adták őket, míg a folyón túl (eddig üldözték a leányrablókat) a vőlegény át nem vette a menyasszonyt. A késve induló „üldözők” a folyóig követték nyomát, a túlátra már nem mentek. A vőlegény rokonaihoz vitte a megszökött leányt, akinek szülei jól tudták, hogy hol van, de kísérletet sem tettek keresésére. Az elhálás megtörténte után a rokonok maguk vitték vissza a szülői házba a fiatalokat. A szokás egykori komolyságára utal az éjszakai időpont, az arc elfedése, a menekülésszerű futás, a tőr elvitele, a segítők és az üldözők jelenléte, a folyón való átkelés, az elhálás megszervezése. Elgondolható e motívumok alapján, hogy egykor a leányrablás milyen komoly nehézséggel járt, mikor valóságos akadályokat kellett leküzdem és milyen lélektani állapotot teremtett. Nem mondhatjuk azonban, hogy a bemutatott, immár színjátékszerűnek tűnő leányszöktetés minden jelentés és funkció nélküli szokássá vált volna. Vele ugyanis el lehetett kerülni legálisan az igen terhes irad kifizetését. A pontosan lejátszott szokás, mint élő hagyomány ugyanakkor szentesítette és lehetővé tette a házasságot. A terhes irad ellen folytatott tiltakozás és harc, mint mondtuk, éppen ekkor folyt. Nem tarthatjuk véletlennek, hogy ugyanekkor nagy számban találkozunk a leányszöktetésről adott hírekkel a napi sajtóban is.

A családba került nő az oszéteknél, bárhogy is ment végbe a házasságkötés, mindenképpen nagy értéket képviselt, és ezért a nőt már eleve megbecsülték, ha pedig a vőlegény elnyerte a kezét, óvták, tisztelettel övezték, hiszen ő volt a családban az összetartó erő. A jó feleség nagy érték. Megszerzéséért érdemes minden áldozatot meghozni. Az egyik Nart-mondakörhöz tartozó történetben, melyet Miller, V. közölt, olvashatjuk, hogy a földön álruhában az emberek között járó isten, Uasztürdzsi (szent György) három testvér kívánságát teljesíti. Egyik jó gabonatermést, másik mindig szaporodó nyájakat kér, míg a harmadiknak, aki végül legjobban jár majd, nagybátyja azt javasolja, hogy jó feleséget kérjen. Ebben Uasztürdzsi fondorlatos módon segíti, s bizony nem bánja meg.3 A nő nagy megbecsülésének tényét külön is hangsúlyoznom kell, mert a mi más szokás- és erkölcsi rendet kialakított kultúránk szemszögéből nézve sok, ma is gyakorolt őszét szokást megismerve, egészen más benyomásunk lehet. Szólnunk kell ezért röviden az őszét családszervezet múltjáról, jellegéről, belső rendjéről.

4. Az őszét és a kaukázusi, közép-ázsiai népeket vizsgáló kutatók meglehetősen sokat foglalkoztak a családszervezettel, a vérségi kapcsolatok rendszerével. Közveden leírásokkal rendelkezünk az őszét család formáira és szerkezetére vonatkozóan már a XVIII. századból, főként Goldenstedt, I. A. és Georgi, I. G. tollából. Majd a különböző tájak kutatói mind megemlékeznek a családi közösségekről (Miller, B. V.; Pfaf, V. B.; Kovalevszkij, M. M.; Hetagurov, K. L.; Abaev, V. L; Dumézil, G.; Olderogge, D. A.; Marr, N. J.; Kaloev, B. A.; Koszven, M. O.; Magometov, A. X.; Csibirov, L. A.; Kuznyecov, V. A.).4 Számos utazó, akik e földön jártak, mind értékes leírásokat tettek közzé a családról, családi szokásokról.5

A rokonsággal, ezen belül is főként a családdal kapcsolatosan a kutatók több típust különítenek el.

A matriarchalis nagycsalád. Az egyenes- és oldalági leszármazottak családjaikkal együtt élnek, egy élet-, munka- és tulajdonközösséget alkotnak, és a családtagok egy kasszára dolgoznak. A család feje egyértelműen a (legidősebb) nő. A rokonságot nőágon tartják számon.

A patriarchális nagycsalád. Az előzőhöz hasonló, kivéve hogy a család feje a (legidősebb) férfi. A rokonságot férfiágon tartják számon.

A patrimonia. Családtípusok közötti átmeneti forma, amely a nagycsalád széthullásával keletkezik. A kiscsaládokra bomlott nagycsalád továbbra is együtt, egy nagy házban, településrészen (utca, szer) egymás közelében él, de az egyes kiscsaládok önállóak vagyomlag, jogilag, bizonyos dolgokban azonban mégis együtt működnek, és együttvéve, mint egymással vérségi kapcsolatban állók, elkülönülnek a település más, nem rokon családjaitól (pl. munkaszervezet, családi események, szokások). A férfiágon összetartozó rokonság tartozik bele, de külön, a férfiaktól függetlenül alkothatnak a nők is alkalmi vagy állandó munka- és szokásközösséget, szervezhetnek külön tevékenységet.

A kiscsalád. Legalább egy házaspárból és egy gyermekből áll. A család feje a férfi. A férfiági egyenes leszármazottak velük élő családjai lélekszámtól függetlenül a kiscsalád szerves részei. Egy családi-, élet-, tulajdonesetleg munkaközösséget alkotnak. A család tagjai egy kasszára dolgoznak. A patriarchális nagycsaládtól nem létszám, hanem szerkezet tekintetében különül el egymástól: a nagycsalád az oldalági rokonok családjait is magába foglalja, míg a kiscsalád csak az egyeneságiakét.6

3 MILLER 1881,156-158.; GULYÁS 2008, 425-430.

4 E szerzők munkáinak jegyzékét lásd: KALOEV 1971, családról és társadalomról szóló fejezetéhez készült bibliográfiájában.

5 KALOEV 1968. Összegyűjtötte és oroszul közre adta az utazók feljegyzéseinek oszétekre, Oszétiára vonatkozó szemelvényeit.

6 Az oszétek családszervezetét a 20. században szintén a kiscsaládok kizárólagossága jellemezte (a nagycsalád csupán reliktum), sőt megindult a kiscsalád felbomlása is, ha nem is oly mértékben, mint a magyaroknál és általában Európa nyugati részén. E kérdésről lásd legutóbb magyar vonatkozásban: SZABÓ 2008. — Az oszéteknél is meginduló folyamattal azonban most nem foglalkozunk.

273