Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)
Viga Gyula: Hétköznapi szükség és ünnei luxus. Néhány adalék a Felföld borforgalmához
Alba Regia 40. (2011) VIGA GYULA HÉTKÖZNAPI SZÜKSÉG ÉS ÜNNEPI LUXUS NÉHÁNY ADALÉK A FELFÖLD BORFORGALMÁHOZ A szőlő- és bortermelés a paraszti létforma önálló, megkülönböztetett részeként van jelen a történeti-néprajzi kutatásban, amit kétségkívül indokol a szőlőbirtok századokon át megkülönböztetett jogi státusa, a paraszti üzemszervezetben elfoglalt helye, művelésének sajátos munkakultúrája és technológiája, s a jelentős munkaerőt igénylő növénykultúra jellegében és gazdasági értékében máshoz alig hasonlítható haszna. A bortermelés történeti rétegei, valamint a megkülönböztetett értéket képviselő minőségi bortermelés, és a történeti borvidékek speciális gazdaságitársadalmi fejlődésének vizsgálata mellett, egyre több kistáj bortermelő hagyományát bontotta ki a kutatás az elmúlt évtizedek során.1 A szőlőtermelés magassági vonaláig közönséges társaként jelent meg ez a kultúrnövény a Felföld középső sávjában és a hegyvidék és az Alföld találkozásánál húzódó gyümölcstermesztésnek is,2 s egyáltalán, a dombvidék és a középhegységi zóna kiterjedt tájain a parasztüzemek általánosan művelt kultúrnövényének mutatkozott a filoxérát megelőző időszakban. Mindez — nem elfeledve a szőlő- és bortermelés speciális földrajzi és társadalmi igényeit — azt látszik igazolni, hogy számos vidéken a helyben megtermelt, s bizonyára nem túl jó minőségű bor szinte komplementerként jelent meg az ivóvízzel. (Ennek ma még igen sok részlete ismereden.)3 Témánk szempontjából ennek részben azért van különös jelentősége, mert a borforgalom históriájából a kutatások által feltárt rendkívül sok adatot e paraszti szőlőkultúra „fölöttinek”, azt kiegészítőnek kell tartanunk, viszont a felföldi földesúr távolabbi, délebbre fekvő tájakon művelt szőlőjében kapáló, szüretelő, vagy annak borát szekerező jobbágy-paraszt — robotoló vagy bérmunkás — tevékenységét a tájak eltérő gazdasági adottságait kiegyenlítő általános jelenségnek. A 18— 19. századi borfuvarozásról szóló gazdag adatanyagot is elsősorban a tájak közötti gazdasági kapcsolatok közvetítőjének gondolom, nem elfeledve, hogy ez a történeti borvidékeken és azok táji környezetében — a robotteher mellett, egyre inkább helyette - a bortermelő üzemek hasznának egyfajta kifelé „gyűrűzéseként” értelmezhető. A szekeres borszállítók — megengedem, inkább kényszerből, ahogyan gazdasági és társadalmi, ill. kulturális kényszer bizonyos értelemben az ember minden tevékenysége4 —, egy sajátos tevékenységi formát alakítottak ki, amely bekapcsolta őket a borforgalom nagy amplitúdójú kapcsolatrendszerébe. A bor kereskedelmi forgalmának filoxéra előtti állapota arra utal, hogy a kiemelkedő gazdasági jelentőségű, ún. történelmi borvidékek mellett, egy sor más térségben művelték a szőlőt és fogyasztották annak borát, de nem ritkán kereskedtek is a másodlagos jelentőségű bortermő tájak produktumával. A 19. század derekának statisztikai adatai azt mutatják, hogy - az északi és keleti peremvidékek kivételével - a Kárpát-medencében mindenütt termeltek bort, ami részben az önellátás, részben a lokális csere szolgálatában állhatott.5 A belső borforgalom területi jellemzői arra is utalnak, hogy az egyébként is drága Tokaj-hegyaljai bornak miért dominált a nemzetközi forgalma, s miért volt másodlagos ahhoz képest a belföldi kereskedelme.6 Magyarország Európa bortermelő övezetének északkeleti csücskében helyezkedik el, a Felföld területét pedig a bortermelés északi határának vonala osztja ketté. Ez azt is jelenti, hogy a történeti Magyarország északi tájam a növényföldrajzi viszonyok, a gazdálkodás struktúrája s a szőlőtermesztés és a borforgalom gazdasági és társadalmi feltételei különböző lehetőségeket teremtettek az ott élő népcsoportok számára. A térség borának kétirányú forgalmával kell számolnunk. Észak felé vákuumot teremtett, hogy a szőlő művelésének északi határa a magyar nyelvhatáron belül maradt: Hont és Nógrád vármegyékben kicsit délebbre szorult, Gömörben északabbra haladt, Nagybalog—Sajógömör vonaláig, majd hiányzott a Rozsnyói-medencéből és a Csermosnya-völgyből, aztán a Torna völgyén át Szepsi és Kassa felé húzódott.7 A növényföldrajzi zóna tehát szinte változtathatatlan határt jelentett: tőle 1 Összegzőén: BOROS 1999, BOROS 2007, ÉGETŐ 2001, 527-539. 2 BÁLI 2005 3 Vö. ÉGETŐ 2001, 527-528. 4 SZILÁGYI 2000, 855-856. 5 ÉGETŐ 2001, 537., 14. térkép; vö. VIGA 1990, 96-100. 6 Tokaj-Hegyalja megkülönböztetett jelentőségéhez: BAIASSA 1991; OROSZ 1995, 16—113. 7 PALÁDI-KOVÁCS 1984, 64. 113
