Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 38. (Székesfehérvár, 2009)
Melléklet
Alba Reff a 38. (2009) HERMANN RÓBERT AZ „ILYEN TAVASZ CSAK EGY VOLT ÉLETEMBEN” CÍMŰ VÁNDORKIÁLLÍTÁS MEGNYITÓBESZÉDÉ Szent István Király Múzeum, 2009. szeptember 29. Tisztelt hölgyeim és uraim! Ha megengedik, egy 1849-ben nem túl népszerű személyiségnek az idézetével kezdeném ezt a megnyitót. Ez így hangzik; „Wir Ungam lassen nicht unsere Rechte zu confiscieren.” Azaz mi magyarok nem hagyjuk, hogy elvegyék a jogainkat. Ezt az idézetet nem más mondta 1850-ben, mint az 1849. nyári hadjárat osztrák hőse, a bresciai hiéna, az aradi és pesti hóhér, Julius Haynau táborszernagy, aki miután megkapta a Mária Terézia rendet, és megkapta a Szent István rendet - éppen augusztus 20-a környékén; I. Ferenc József ezzel is bizonyította, hogy milyen remek éizéke van egy legyőzött nép megnyerésére -, és kapott 100 ezer forintot, ezen birtokokat vett Szatmár megyében. Miután 1850 nyarán elcsapták a fővezérség éléről, ezen annyira megsértődött, hogy Kossuth-szakállat növesztett és Kossuth-kalapot kezdett hordani árvalányhajjal. Noha a közélet éppen szünetelt Magyarországon meglehetősen hosszú ideig, Haynau a nagy nyilvánosság előtt megtehette, hogy ilyeneket mondjon: mi magyarok nem hagyjuk, hogy elvegyék a jogainkat. Ami egy kicsit azt bizonyítja, hogy ennek az országnak és ennek a társadalomnak olyun volt a vonzása, olyan volt a kisugárzása, hogy még a hiénát, még a hóhért is meg tudtuk magunknak nyerni. Egy idő után még ő is magyarnak érezte magát. (Az más kérdés, hogy mi mennyire érezzük őt magyarnak.) De nem annyira erről szeretnék itt beszélni, hanem inkább arról, hogy mi Fejér megyeiek és székesfehérváriak, miért lehetünk joggal büszkék mindarra, ami 1848-49-ben történt. Csatlakozva elnök úr szavaihoz, 1848-49 abban különbözik a korábbi magyar korszakoktól, és a későbbiektől is, hogy egyrészt joggal vagyunk rá büszkék - ami mondjuk a XX. századi magyar történelemben nem esett meg olyan gyakran velünk -, másrészt pedig majdnem minden közösségnek, minden családnak van személyes kötődése 1848-49-hez. Itt a teremben sokan vagyunk magyarok, de viszonylag kevesen mondhatjuk el, hogy Árpád apánkkal jöttünk be a vereckei, vagy valamelyik erdélyi hágón. Nagyon kevesen vannak köztünk, akik vissza tudják magukat vezetni Almoshoz, Elődhöz, Kondhoz, Tashoz, Hubához, Töhötömhöz és többiekhez. De, fogadni mernék, hogyha itt most feldobnék egy tollpihét, akkor nagy valószínűséggel egy olyan emberre esne, akinek legalább egy őse nemzetőr, honvéd, jegyző, alispán, vagy valami hasonló volt 1848-49-ben. És a helyi közösségeknek is vannak ’48-hoz kötődő ünnepeik. Ebből a szempontból mi Fejér megyeiek és fehérváriak nagyon jól állunk, hiszen a szabadságharc kulcsfontosságú eseményei kapcsolódnak a megye történetéhez, ahogy ezt az igazgató asszony is elmondta a filmben. Mi ’48-49 tanulsága Fejér megye és Székesfehérvár szempontjából? Ezt többnyire úgy is kifejezhetném, hogy nem vagyunk birkák, és abban az időben még a birkák is mások voltak, mint manapság. Engedjék meg, hogy egy kicsit megmagyarázzam. Kossuth Lajos - 1849. január 13-án, amikor megérkezett a Batthyány és Deák-féle országgyűlési küldöttségnek a jelentése arról, hogy Windisch-Grätz Bicskén, szintén Fejér megyében feltétel nélküli megadást követelt a magyar kormányzattól és a magyar hadseregtől - azt mondta, hogy ha a tinót a vágóhídra vezetik, és rángatja a kötelet, és a mészáros azt mondja neki, hogy legyen közöttünk béke azzal a feltétellel, hogy én most jól fejbe váglak; akkor a tinó még mindig jobban jár, ha rángatja a kötelet, mert valami még mindig történhet. És mi magyarok így tettünk, rángattuk ezt a kötelet meglehetősen hosszú időn keresztül, sőt 1849 tavaszán sikerült elszakítani is, hogy aztán hozzanak még egy mészárost. 1848. szeptember 29-én viszont ez konkrétan is megtörtént, nem annyira a tinóval, mint inkább a birkákkal. Nyilván tudják hogy ez a pákozdi csata napja. Megindul a horvát haderő támadása, na nem az egészé, mert Jellasics vezérkari főnöke - Karl Zeisberg vezérőrnagy, aki nagyon szép leveleket írt az édesanyjának azokon is a Jellasics képe volt, hogy a mama is kellően átitatódjék a horvát és a császári ügy igazságától -, szóval, Zeisberg vezérőrnagy valahogy elfelejtette az egyik hadosztályt útnak indítani Székesfehérvárról. így mindössze a horvát haderő kétharmada érkezett meg a pákozdi dombokra, de még ezek is majdnem kétszer annyian voltak, mint mi. Ennek az erőnek egy része megpróbálta átkarolni a magyar jobbszámyat -, ne féljenek, nem fogok belemenni a stratégiai részletekbe -, a másik része pedig megindult a postaúton, a magyar állások ellen. A másik oldalon felállt az a magyar tüzérség, aminek a nagy 259
