Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 38. (Székesfehérvár, 2009)

Melléklet

A.Iba Regia 38. (2009)

részét téntás seggű - elnézést a kifejezésért, Damjanich János találmánya —, téntás seggű diákok, volt műszaki egyetemista hallgatók alkották. Ezek szépen lemozdonyozták az ágyúkat, megnézték az ellenséget és elkezdtek lőni. Olyan hatékonysággal, hogy egyrészt kilőtték Jellasics segédtisztjét a lováról, szegényt aztán itt ápolták a fehérvári kórházban; másrészt pedig azok a horvát határőr- és népfelkelő zászlóaljak, amelyeknek át kellett volna törniük a magyar arcvonalat, egy idő után nagyon megunták ezt a rossz mókát és elkezdtek visszafelé rohanni. Berohantak Pákozdra és főleg a horvát népfelkelők, betörtek az ott lévő birkahodályokba, ahol a horvát hadsereg ellátására összeterelt birkák voltak találhatók. A népfelkelők elkezdtek ezekre vadászni, mert a magyarokra nem sikerült. A birkák ugyan birkatürelműek voltak, de egy idő után kitörtek a karámból és elárasztották Pákozd utcáit, s a vadászat persze a továbbiakban ott is folytatódott. Ennek az epizódnak szinte több halottja volt, mint magának a fegyveres összeütközésnek. Tehát ’48-ban még a birkák is egészen mások voltak, mint amilyenek manapság, és mi is egészen mások voltunk.

De nem csak Pákozdról, mint passzív helyszínről van szó, hanem beszélnünk kell Székesfehérvár szerepéről is. 1848-ban két olyan város volt, amely nem elégedett meg azzal, hogy békeidőben felajánlásokat tegyen, és lelkes népgyűléseken követelje az ellenség mielőbbi kiűzését, hanem tett is ezért a dologért valamit. Az egyik Nagykanizsa volt, az messze van, a másik viszont Székesfehérvár, ami közel van, egészen pontosan itt. Méghozzá mind Székesfehérvár, mind pedig Nagykanizsa kétszer is megtette ezt, 1848 októberében a fehérváriak, miután Jellasics elvonult, fogták magukat, és lefegyverezték a hátrahagyott horvát helyőrséget. Nem voltak ezek olyan nagyon sokan, nem volt ez egy olyan kiváló társaság, viszont ennek a sikernek alapvető fontossága volt a későbbiek szempontjából. Ugyanis azzal, hogy Székesfehérvár magyar kézre jutott, és egy magyar dandár ide bevonult, megakadályozták a későbbiekben azt, hogy a Baranya és Tolna megyén keresztül északnak tartó, és aztán Fejér megye területére érő Roth- és Philippovics-hadosztály felvegye a kapcsolatot az akkor már Bécs felé menekülő Jellasiccsal. Ilyen módon a fehérvári polgároknak ez az öntevékeny akciója alapvetően hozzájárult a horvát csapatok ozorai fegyverletételéhez, ami a szabadságharc egyik legnagyobb diadala volt.

És valami ilyesmi történt 1849 nyarán is. Itt azt mondhatjuk, hogy a fehérváriak egy kicsit türelmetlenek voltak. Ha várnak néhány napot, amikor megérkezik az a Mednyánszky Sándor alezredes vezette különítmény, amelyet Komáromból Klapka kiküldött, akkor nem kerül sor erre a borzasztóan tragikus és véres eseményre, amit haleszi felkelés néven ismerünk. De azért itt is hangsúlyoznunk kell, hogy ekkor is egy horvát határőr zászlóalj vonult be a városba; hogy ugyan leverték a felkelést, de utána nyomban elmenekültek innen, magukkal vive a foglyokat. És Fejér megyében nem csak ezt a derék hat embert, ezeket a vértanúkat kell emlegetnünk, hanem említenünk kell másik négy embert is. Fejér megyében összesen tíz embert vontak felelősségre olyan módon, hogy ki is végezték őket 1849-ben. A csákberényi református és katolikus lelkészeket, Szikszay Jánost és Mannsbarth Antalt; a vértesboglári plébánost, Streith Miklóst; és Mezey József kajászószentpéteri jegyzőt. Ezzel majdhogynem dobogósok vagyunk a negyvennyolcas vértanúknál, hiszen Pest, Arad és Pozsony után Székesfehérvár és Fejér vármegye adta a legtöbb vértanút a magyar szabadságharc ügyének. És nem olyan vértanúkat, akiknek a nevét kívülről illik tudni, hanem névtelen vértanúkat.

Ez is azt mutatja, hogy ez egy nemzet közös ügye volt, hogy a szegény, az egyszerű emberek, a polgárok, a parasztok, az egyháziak is magukénak érezték az ügyet. És semmi mással nem magyarázható ’48-’49 sikere, mint éppen ezzel. Azzal, hogy 1848-1849-ben, ellentétben mondjuk az 1846-os lengyelországi galíciai felkeléssel, az egész társadalom fogott össze, s nem sikerült a társadalom egyik részét a másik ellen uszítani. Ezzel a példátlanul egységes társadalommal kellett megküzdenie a császári, királyi haderőnek, és ezért került sor arra, hogy az európai történelemben példa nélkül álló módon I. Ferenc József fegyveres segítséget könyörgött, koldult I. Miklós orosz cártól. És a cár egy akkora hadsereget küldött Magyarországra, amely jóval nagyobb volt minden addigi, az európai hadszíntéren megforduló orosz hadseregnél, és jóval nagyobb volt akár a magyar, akár pedig az osztrák haderőnél. És I. Ferenc József 1849 május 21-én, éppen Buda visszavételének a napján ezt a segítséget a varsói Lazienki-palota erkélyén térdre borulva, kézcsókkal - szokatlan gesztus korlátlan önkényurak között - köszönte meg I. Miklósnak. Ezzel a térdhajtással és ezzel a kézcsókkal a magyar forradalom és szabadságharc és a magyar társadalom akkori teljesítményét is, a fehérváriak és a Fejér megyeiek teljesítményét is elismerte.

260