Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 38. (Székesfehérvár, 2009)
Tanulmányok - Néprajz - Gelencsér József: A sárkeresztesiek szerepe az árucserében a XX. század első felében
Alba Regia 38. (2009) piszkos, egyik napról a másikra élő, bottal felszerelkezett hajcsárok maguk ajánlkoztak a munkára: „Ha vesz, elhajtom ám!” Pár pengőért általában hiba nélkül haza is hajtottak, de a keresztesiek jobban bíztak magukban vagy egymásban. Nagy utat egyedül hazafele sem tettek meg, inkább összeálltak az azonos irányba haladó más községbeliekkel. Az éjszakát rendszerint vendéglőben töltötték. Várpalotán mindig a Korona vendéglőben éjszakáztak. Nagyvázsony, Szentgál, Veszprém irányából Várpalotán keresztül vezették az állatokat, egész Csóng. Ott lekanyarodva a fehérvári útról, az iszkai hegy alatt tértek haza. Sokat gyalogoltak. Egy-egy vásárról a hazatérés komoly fizikai igénybevételt jelentett. Várpalota 25, Csetény, Kisbér 35-35, Zirc 45, Nagyigmánd 50, Veszprémvarsány 55, Veszprém, Simontomya 70-70, Tótvázsony 80, Szentgál 90, Nagyvázsony 95, Somlóvásárhely 110, Kerta 120 km távolságra esett. A téli időszak különösen sok nehézséget okozott. Előfordult, hogy vasárnap elmentek a nagyvázsonyi vásárba, ahol hétfőn megvették az állatokat, de csak csütörtökön értek haza. A nagy hidegben sötétedés után nem folytathatták útjukat. Míg a kocsmáros nyitva tartott, addig bent; éjszaka az istállóban tartózkodtak. Hajnalban alig várták, hogy a vendéglős kinyisson. A megvásárolt állatot jórészt kettő-öt hónapig tartották, azután adták el. Igyekeztek mielőbb túladni rajta, hogy forogjon a tőkéjük. Egy-egy sikeres évben öt-hétszer tudták marháikat cserélni. Állatonként harminc-negyven pengő nyereségre számítottak, de nem haboztak, ha a vásárban vett állatot még aznap húsz pengő nyereséggel tovább tudták adni. Tőkehiánnyal küszködtek, melyen csak némelyikük tudott segíteni, a falu papjától vagy tanítójától felvett kölcsönnel. A marhákat feljavítva adták el, így kérhettek nagyobb árat értük. Egyrészt magasabb tápértékű takarmány etetésével, másrészt megjelenésük kedvezőbbé tételével emelték értéküket. A marhaállomány feljavítása útján történő jövedelemszerzésre a magyar nyelvterület több részéről vannak adatok. Az erdélyi köpecek az állatok felvásárlása után azokat feljavították, drágább piacon újra eladták.27 A Káli-medence ökreit, hízó marháit a sáskaiak és a kertaiak javították fel, s külföldre értékesítették.28 A keresztesiek részéről a vásárokhoz képest ötven-száz kg-mal nehezebb állatok értékesítése főleg Székesfehérváron, azon kívül Móron, Lovasberényben, Pátkán, Csákváron, Bodajkon történt a környékbeli illetve a kelet felől érkező vevők számára. Székesfehérvár marhavásárai hosszú időn át nagy jelentőséggel bírtak; az Alföldről, sőt az I. világháború végéig Erdélyből is hajtottak rá állatokat.29 A két világháború között a fehérvári marhavásárokon a keresztesiek állandó vevőiként jelentek meg a ráckeveiek és a szigetszentmiklósiak. A korosabb teheneket vásárolták, melyeket folyamatosan fejve részt vettek Budapest tejellátásában. Közben hizlalták is az állatokat, hogy végül vágóba eladják. A keresztesiek ezt az igényt ismerve választották ki nyugatabbra a megvásárolni majd továbbadni kívánt állatokat. A hasasan vett teheneket ellés után borjastól vitték eladni. A szigetszentmiklósiak azonban nem vették a borjút, így a tehén részükre történő eladása esetén arról kellett gondoskodni, hogy a borjút valamelyik fehérvári mészáros vegye meg. Kupeckedő kisparasztok a vásárok mindenkori résztvevői voltak, még' betegen is mentek. Igari István 1939-ben bekövetkezett halálának körülményei jól példázzák életvitelüket, gondolkodásmódjukat. Unokája visszaemlékezése szerint: „Vasárnap ement a templomba, rosszú lett, asztán lefekütt. Szerdán reggel, a vásár naptyán má én etettem meg, én pucútam meg a tehenet, kikefétem a farkát, asztán elvezettem a vásárra. Megmonta, hogy mennyiér adhatjuk el, asztán ha főderű az idő, gyün utánnunk. Hát tíz óra körül má gyüttek értem, hogy meghalt öregapám. Elattuk a tehenet, akkörüli áron, ahogy monta. Az árábul asztán meglett a temetése.” A sárkeresztesi kisparasztoknak a marhakereskedelemben szakismerettel, de tőkehiánnyal végzett munkája az állatok olcsóbb piacon történő felvásárlása után egyrészt az azt igénylő drágább piacon történő továbbadását, másrészt feljavítás utáni értékesítését jelentette. Tevékenységük a keletről nyugatra irányuló magyar állatkereskedelmen belül egy eltérő, helyi irányt képviselt. A tevékenységet - gyakorlói közül - egyesek kupeckedésnek, mások kereskedésnek nevezték. Az utóbbi kifejezést használók a kupeckedést pejoratív értelműnek tartották. Arra hivatkoztak, hogy aki termelőtől vesz, aztán vásárban, piacon elad, az kereskedik. A kupeckedő viszont a vétel után bárkinek, bárhol hajlandó - haszon fejében - az ámt eladni. A kereskedő parasztok közül néhányan, így Igari István, Pénzes Sándor, Gy. Mészáros István libákért, malacokért is felkeresték Balinkát, Bakonycsemyét, Csetényt és az azon túl eső bakonyi falvakat. Kocsmákban, vendéglőkben tájékozódtak, hogy kinek van eladó állata. A kocsmárosok ugyanis nemcsak italt szolgáltak ki, hanem az adásvétel körében számtalan, sokszor nélkülözhetetlen információt nyújtottak, maguk is közvetítettek. A kupeckedők valamennyi útba eső kocsmárost ismerték, igyekeztek velük jó viszonyt fenntartani. A keresztesiek szeptemberben a sovánlibákat vásárolták fel. Egy-egy alkalommal harminc-harmincöt összekötözött lábú állattal tértek meg. A kocsi alját megrakták velük, míg a többi ludat a föléjük tett ketrecekbe zárták. Esti hazaérkezés után, rendszerint már csaknem sötétben a család asszonyai, gyerekei hajtották le az állatokat a közeli 27 KÓS 1976, 329. 28 MOLNÁR 1985, 675. 29 TÁLASI 1936,204.; WEKERLE 1896,553. 185
