Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. A Szent István Király Múzeum évkönyve - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 37. (Székesfehérvár, 2008)

Tanulmányok, közlemények - Néprajz - Csőregh Éva: Takácsmesterség Pázmándon

Alba Regia 37 (2008)

három fazék forró vizet, ebbe állt másnap reggelig aztán vittük a folyóra.” Ott jól kiszapulták s^apulófával, utána ha az időjárás olyan volt, szépen fehérítette és puhította a fonalat a kifagyas^tolás, amit többször is megismételtek.

A fonalnak a motollára gombolyítástól kezd ve. gombolyag a neve. Egy réfes (75-77 cm hosszú) motolla mellett feles méretű, fél réfes motollát is használtak a takácsok, de csak „pamukhof vagy nyüstkészítéshez. Egy réfes motollára négyszeresen tekerték fel a fonalat, 4x120 szál adott ki egy kötetet, ami az állandó mértékegység. Egy réf vászonhoz — az asszonyok emlékezete szerint - három kötet kellett.

A kender fonallá dolgozása mindig női munka volt, a már minőségileg osztályozott fonalat vitték a takácshoz. Hosszú évek szorgalma elsősorban a stafírung vászonneműinek elkészítésére irányult. A stafírung mennyisége koronként és az anyagi helyzet szerint módosult.

Glócz Gáborné, Tóth Julianna 1913-ban ment férjhez, szegény és félárva lány volt. („Csak a rossz apám vót nekem, aki késsel kergetett ki esténként a há^bul, ott éccakásfam én akárhányszor a kert végiben. ”) A legszerényebb stafírungot kapta, mely tartalmazott: 6 vánkost, 2 dunyhát (két-két rend huzattal), 6 lepedőt, 12 törülközőt, 8 szakajtóruhát, 8 inget, 1 ágyat, 2 széket, 1 asztalt, 1 szekrényt és 2 szalmazsákot.

Másik adatközlőm az 1896-ban született Orisek Károlyné, Kratancsik Mária 1919-ben ment férjhez, de stafírungját tíz évig készítették. Kapott: 8 vánkost, 3 dunyhát (dupla huzatokkal), 7 lepedőt, 12 inget, 2 abroszt, 12-12 törülközőt és szakajtóruhát, 1 ágyat, 1 szekrényt, 1 kaszlit, 2 szentképet, 1 tükröt, 4 zsákot, 1 lovat.

Szendrei Gáborné, Orisek Mária 1920-ban született, 1943-ban ment férjhez. Stafírungja közelítően megegyezik az előzővel, mutatva a hagyományok alig módosuló erejét. Megerősíti ezt az 1956-ban házasodott Glócz fiú, aki és családja is már kizárólag bolti fehérneműt visel, szekrényükben azonban ott sorakoznak használatlanul a stafírungba kapott kendervászon ágy- és asztalneműk, ingek és gatyák. Az anya megjegyzése: „Ezek a fiatalok már télen sem veszik fel a kendervászpn inget, pedig mennyivel melegebb és erősebb a boltinál. ”

A takács munkája természetesen nem korlátozódott a stafírungnak való vásznak szövésére, a mindennapi élet szükségleteire is dolgoztak, főleg az 1930-as évekig, amíg a pázmándi férfiviseletben a kendervászon gatya felső ruhadarabként is szerepelt. Fehér, beszedett gatyában jártak a férfiak hétköznapokon, s külön ilyen gatyájuk volt ünnepre is. A női viseletben a péntöl már csak az öregek bizonytalankodó visszaemlékezésében él, de a takács szerszámai között megtalálható az a fajta nyüst és borda, amely a legfinomabb szálából való ing, péntöl és gatya szövéséhez kellett. Az ing ujjának vettek csak gyolcsot Pesten vagy más városi üzletben. „Gyócsos tót” is árulta ugyan, de azok Pázmándra ritkán vetődtek, inkább az olyan falvakat keresték fel, ahol nem volt takács.

A Glócz család tagjai — akár abbahagyták már a szövést, akár ma is művelik — büszkék takácsmesterségükre. „Ez az első mesterség valamikor a pap is ezt hirdette, mert ezfidi be az ember testét” — mondta Glócz Gábor, és hogy „takácsnak lenni tudomány kell, de nem a szövésbe van ám a tudomány, hanem a behúzásba". Mit jelent ez? A vászon két egymásra merőleges fonalrendszer kereszteződéséből jön létre. E két fonalrendszert az iparban láncfonalnak és vetüléknek, itt Pázmándon a láncot (a szövet hosszirányú fonalát) mejjéknek, a vetüléket belinek hívják.

A takács feladata az előkészítő műveletekkel kezdődik: a csévéléssel, felvetéssel és a szerszámokba való beszereléssel. A csévélést általában nem a mester végzi, ez könnyebb, gyereknek vagy asszonynak való munka; a fonalat az ujjúkkal irányítva a csévélő kerék által gyorsan forgatott orsóra vezetik fel. A következő művelet, a felvetés már nagy szakértelmet, pontos számítást igényel, ez a mester munkája. Célja a fonalaknak egyenlő hosszúsággal és feszültséggel párhuzamosan egymás mellé helyezése, hogy a fonalas durungra (lánchenger) feltekerhető legyen. Szerszáma a vetőfa, amely a ház falán, az eresz alatt lógva a cégért is pótolta, erről ismerték fel, találták meg a takácsot „a vidékrülgyütt asszonyok”. A fonalirányításra a lapicka szolgált, az a nyeles, négyszögletes deszka, amelynek lyukain át vezetődött a fonal a vetőfára. A vetőfa négyszárnyú, földbe szúrt, középtengelyén forgatható fakeret — alsó részére szokás volt apróbb gyereket ráültetni, akinek más szerepe nem volt, mint az, hogy „élvezte a forgatást”. A vetőfát 4 réf hosszú fonal futotta egyszer körbe, 24 szál jelentett rajta fölvetéses egy fordulót, de inkább félfordulóban (12 szál) számoltak.

A fölvetett fonal így már alkalmas a szerszámokba beszerelésre. Egy szerszámbukor 4 nyüstből, a bordából és a huzómadzagokból áll. A nyüstök a szádképzésre szolgálnak, azaz a hosszirányú mejjékfonalak váltogatott felemelésével a keresztfonalak (bélé) áthaladásához szükséges nyílás képzésére. Része: két keretléc, a nyüstrúd vagy seft, a nyüstszál és a nyüstszemek. A nyüstöt a takács csinálta meg a szerszámkötőn, ami egy lábakon álló egyszerű faállvány, s a közepébe szorított rúdon kötötték meg szerszámkötőtűvel a szemeket. Az egyenletes nyüst készítéséhez ennek „stájfen”, feszesen kellett állnia. A fonalak rendezésére, valamint a vetülék (bélé) beszorzására szolgáló bordát készen vették. Régebben nádbordát használtak, amit Szentpéteren vásároltak egy Gál nevű embertől, vagy Lovasberényben.

Glócz András maga is értett a nádborda csinálásához, öregkorában foglalkozott is vele, pedig az a bizonyos szentpéteri Gál „mindig abbahagyta, amikor ment hozyá az apám, nehogy ellesse a módját" (Glócz Károly). Később mindinkább áttértek a gyári acélborda használatára, különösen a finomabb, vékony szálú vásznaknál.

Minden takácsnak számos, a különböző fonalvastagsághoz illő nyüstje volt. A 7-től 18-ig számozott nyüstök közül a 7-es zsáknak való, a 16-oshoz szükséges vékony fonalat csak ketten tudtak fonni a faluban, Csurgó Illésné és Kratancsik Lajosné, Gyenes Vera, s a 18-as nyüstöt már kizárólag a bolti len- és pamutfonalhoz használták.

81