Demeter Zsófia - Kovács Loránd Olivér (szerk.): Alba Regia. A Szent István Király Múzeum évkönyve - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 36. (Székesfehérvár, 2007)
Tanulmányok - Néprajz - Lukács László: A karácsonyfa a Dunántúlon és Szlavóniában
Alba Regia 36 (2007) Csákberényben (Fejér m.), a Magyar Piéprajcf Átláss^ kutatópontján 1966-ban a legöregebbek úgy válaszoltak az adatgyűjtő, Sárkány Mihály kérdésére, hogy falujukban a karácsonyfa csak 45-50 éve általános, előtte csak a módosabb házaknál állították.6 Gelencsér József csákberényi gyűjtése szerint: „a jegyzőék, papék, ilyen helen kezdődött, asztán évrül évre ment tovább,” az 1910-es években csak „imitt-amott vót, nagyon ritkán.” A felsőbb társadalmi rétegek, az egyházi és iskolai intézmények példája előmozdította a karácsonyfa-állítás és a karácsonyi ajándékozás szokásának terjedését. A család vagyoni helyzete, a gyerekszám, sőt egy-egy gazdasági év sikeres vagy gyenge zárása határozta meg, hogy karácsonyra kaptak-e fát és rávalót a gyerekek. Többen azt említették a régi századfordulón születettek közül, hogy nekik kiskorukban nem jutott karácsonyfa, viszont ők már áhítottak gyermekeiknek. Az első világháború után egyre több család otthonában jelent meg. Ugyanakkor sokan voltak, akik még ekkor sem engedhették meg maguknak a karácsonyfa-állítással kapcsolatos kiadást. Előfordultak olyanok is, akik csak azért nem állítottak karácsonyfát gyerekeiknek, mert feleslegesnek tartották. A sárbogárdi szőlőpásztor félárva unokája, akit az 1930-as években nagyszülei neveltek a szőlőhegyen, önéletírásában olvashatjuk: „Anyika nem vett karácsonyfát. Azt tartotta, ünnep után úgyis eldobódik, helyette olyant vesz, amit megehetek.”7 Ismeretesek a karácsonyfapótló megoldások, valamint a fa helyett az ág alkalmazása is: „Az apám 1883-ban, az anyám 1889-ben született. Azok szokták mesélni, hogy abba az időbe, mikor még ők vótak gyerekek, akkor őnekik az ablakba a muskátlira szoktak ráaggatnyi pár szem szaloncukrot. Az vót a karácsonyfájuk.” (Csókakő) „Kimentünk a hegyre, törtünk egy feketefenyő ágot. Az asztalra tettük. A talpa takarmánrépa vót, amit fehér csomagolóval betakartunk.” (Iszkaszentgyörgy) „Kisebb heleken egy Ids ág vót csak. Az asztalra vagy oda tették, ahun hel vót. Akkor még sublótok vótak, nem kredenc, annak a tetejire tették.” (Fehérvárcsurgó) „Az én időmben (1930-as évek) szinte minden családná vót fa, legalább ág, amit tuskóba vagy cserépbe tettek.” (Csákberény) „Vót, hogy csak fenyőág vót a karácsonfa, amit az asztalra tettek, fazékba.” (Magyaralmás)8 Csókakőn az 1930-as években karácsony előtt az erdei ölfavágásból hazafele jövet hoztak maguknak fenyőágat. A szobában a sarokpad fölé a gerendára vagy a falra, szegre akasztották. A lapos karácsonfát, azaz a fenyőágat Csókakőn elég későn szorította ki a gömbölü karácsonfa. Bodajkon is a hosszú tűjű- vagy a borókafenyő egy-egy ágát díszítették fel, majd a sarokpadnál a falhoz támasztották. A gömbölü karácsonfát a gerendára akasztották, illetve marharépába- vagy homokkal megtöltött fazékba állították. Sárkeresztesen a régi századfordulót követő években szintén csak fenyőágat, néha többet összekötve, akasztottak fel hegyivel a gerendára. Idős, gyermekeiket már szárnyukra bocsátott családoknál az 1970-es években is csak fenyőágakból készült a karácsonyfa, amelyeket a saját kertjükben, vagy valahol a közelben vágtak. Időközben, az 1960-as évektől, a falusi házaknál is ültettek fenyőfákat, amelyekről vághattak néhány ágat karácsonyfának. Fejér megye északi részén, ahol a Keleti-Bakony és a Vértes erdeiből meg tudták szerezni, ritkán vették a karácsonyfát, annak ellenére, hogy Székesfehérvár, Mór, Bodajk piacán már árulták a fenyőfákat. Az édesapa vagy a család legény fia hozta az előre kiszemelt fenyőágat vagy fenyőfát az erdőből. Csoóri Sándor írta szülőfalunkból, Zámolyról: „Karácsonyfát a zámolyiak soha nem vettek, csak szereztek. Magyarán mondva: loptak. Flonnan is vettek volna, amikor fenyőfa, hosszú, tűlevelű fenyő is csak az urasági erdőkben zöldellt. S íratlan törvénynek számított, hogy a vadszőlők alatti fenyvesbe nemcsak az urasági cselédek „látogathatnak” el, hanem a falusiak is. Természetesen, hogy a fenyőfalopáshoz azért hozzá tartozott a kötelező tapintat és szemérmesség.”9 Kisgyermek koromban, 1956 előtt, édesapám is ezen íratlan törvény alapján hozta karácsonyfámat az akkor már gróf Merán Fülöptől elvett, államosított erdőből. Igyekezett formás ágat vágni, amit kereszt alakú, középen átfúrt fatalpba állított, így szép karácsonyfákra emlékezem. Azután Budapesten, majd Székesfehérváron dolgozó nővérem hozta a karácsonyfát a városi piacról egészen 1962-ig, amikor családjával együtt Székesfehérvárra költözött. Ekkor ismét az íratlan törvény lépett életbe, amit már én alkalmaztam: a Fekete bokori-tábla mögötti, vágj' a Forráspuszta melletti fenyvesből magunknak egy nagyobb, nagyanyámnak és nagynénémnek egy-egy kisebb karácsonyfát hoztam. Zámolyon eg)' alkalommal, 1962 körül részt vettem azon a karácsonyi ünnepségen, amit a termelőszövetkezet rendezett az iskolások számára. A téli szünet előtti utolsó tanítási nap délutánján az általános iskola tanulóifjúsága a tanítók, tanárok vezetésével a Belmajorba vonult, ahol a termelőszövetkezet kultúrtermében egy hatalmas karácsonyfa várta. A tanulók által előadott karácsonyi műsor után minden gyerek ajándékcsomagot kapott a termelőszövetkezettől, amelyben szaloncukor, alma, keksz, nápolyi, apró csokoládék és zsírostésztából sütött szárazsütemény volt. Utóbbit az ajándékkészítésre, csomagolásra és szétosztásra vállalkozó aszszonyok otthon sütötték. A kis ajándékcsomagot a nem termelőszövetkezeti tag szülők gyermekei is megkapták. Zámolyról 1965-ben Kápolnásnyékre költöztünk, ahol nem volt fenyőerdő, így a karácsonyfát ezután Székesfehérváron vág)' Budapesten vásároltuk. Ugyanakkor a kápolnásnyéki ház elé két fenyőfát ültettünk, amelyek az 1970-es évek végére már ágakat adtak idősödő szüleim karácsonyfájához. 6 Sárkány 1966 7 Kiss 1981,5. 8 Gelencsér—Lukács 1991,268. 9 Csoóri 1997,21. 26
