Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 35. 2005 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (2006)
TANULMÁNYOK - ABHANDLUNGEN - MŰVÉSZETTÖRTÉNET - KUNSTHISTORIE - BIRCSÁK ESZTER: Egy közép-európai griót 19. századi megszületése és elhalványulása. Ferenczy István: Kisfaludy Károly mellszobra p.7
Alba Regia 35. 2006 gyás tárgyi formája éppígy megjelent a Társaság fellépésével, akár csak ha saját csoportosulásuk bejegyzésére, üléseik dokumentálására gondolunk, de ugyanebbe a kategóriába tartozik az is, hogy Kisfaludynak szobrot állíttatnak. Ez valahol a kettő között van tehát érzésem szerint, kilép az egyik kategóriából, de nem simul bele problémamentesen a kulturális emlékezés kategóriájába éppenséggel mai elfeledettségének eredményeképpen. Azonban ez a háttérbe-szorulas nem a 20. század hozadéka, ahogy az majd a dolgozatból is kiderül, Kisfaludy alakja már néhány évtizeddel halála után meglehetősen elhalványul, s a század végére szinte ismeretlen az a kultusz, amely őt a maga idejében körülvette. A 19. század oly sokat emlegetett „váteszei", s maga a vátesz-keresés gesztusa, sokkal inkább kapcsolódik egy identitását, szerepét, helyét kereső nemzet keresgéléséhez, mint konkrét személyekhez. A „kiemelkedő" személyek, legalábbis a reformkori Magyarország életében, tulajdonképpen egy „funkciót" kellett, hogy tökéletesen betöltsenek: a magyar nemzetet kellett minden eszközükkel szolgálniuk. S ha ezt megtették, akkor a kor különböző értelmiségi csoportjai, vagy akár maga a politikai elit mögéjük állt, s személyiségüket egy kultikus figura minden velejárójával ruházták fel. A MAGYAR NEMZET ÉS NYELV KIALAKULÁSA, KAPCSOLATA A ma klasszikus nemzet-fogalomként értelmezett „nemzet" megszületésének pillanata a magyar történelemben éppen a reformkori Magyarországgal egyidős. A magyar nyelv és kultúra, illetve a politika azóta sem volt ennyire közel egymáshoz, soha nem szolgáltak ennyire hasonló célt, mint a 19. század elején, de ez persze teljesen érthető, mert a magyar nyelv széleskörű használata és terjesztése, és az ehhez kapcsolódó - főként irodalmi- kultúra szorosan kötődött a magyar politikai elithez, akik közül sokan éppen a reform gondolkodó irodalmi közegből érkeztek. A hazafiság megnyilatkozásának talán egyik legunikálisabb pillanatai természetesen nem voltak mentesek „csillogástól", színpadiasságtól, s ma már közhelyként ható fordulatoktól, de a közérthetőségre, „egységbeverődésre" való hajlam és cél pontosan megfigyelhető a korabeli törekvésekben. Ezt a célt szolgálták egyes, ma már elhomályosult érdemekkel rendelkező emberek szakrális kiemelése a társadalomból, s páratlan tisztelete. KULTUSZ A 19. SZÁZADI MAGYARORSZÁGI KULTURÁLIS ÉLETBEN Az 1800-as évek forrongó, reformokkal teli Magyarországán, a politika és a kultúra számára egyaránt szükség volt olyan kiemelkedő alakokra, akik a korabeli eszméket képesek, és hajlandóak erőn felül, s szinte mitikus töltettel szolgálni, akár úgyis, hogy saját munkásságuk értéke legalább a későbbi évszázad számára megkérdőjelezhető. Azonban annyi biztosan látható, hogy a már szinte szakrális tiszteletüknek köszönhetően kikerülnek a kortárs kontextusból, s mintegy az egyetemes „egész" céljait képviselik, vagyis nem kritizálhatóak, vagy legalábbis kritikai szempontok az ő idejükben csak halkan fogalmazhatóak meg, s beemelésük a kánonba független munkáik valódi értékétől. Kiindulópont az esetükben éppen az, hogy mik azok a jegyek, amik a már előre eldöntött stílusjegyeket, jellemzőket bizonyítják. Az utókor számára talán éppen ezek miatt a stílusjegyek miatt, s talán főként a kontextus nélküliség miatt olyan nehezen értelmezhetőek, elfogadhatóak, s a leíró, elemző kritikusi szemlélet ezért nem tud igazán mit kezdeni velük, nem tudja őket egy folyamatba, a „nemzet történelmébe" behelyezni. A reformkori kultuszfigurák esetében éppen a haza, a nemzet, a nép fogalma volt a kiindulópont és természetesen a magyar nyelvbe vetett feltétlen hit, a kiválasztott személyek ezeket az eszméket „szolgálták" s mondhatni „cserébe" beavatottságot, s általa örökkévalóságot kaptak. Az örökkévalóság azonban a következő évszázadra más előjelet kapott, nem egyértelmű, s talán kissé ironikusan is hangzik egy-egy a magyar kultúrában ma már „megbújó" alak kultikus tiszteletének ismerete, hiszen munkássága olyannyira belesimul a korabeli átlagba, hogy érthetetlenné teszi az első impressziók szemszögéből. De talán pont ez teszi érdekessé is, mindamellett éppen a kultusz felfejtésének mozzanatával, vagy legalábbis annak kísérletével juthatunk el a korszak egészének értelmezéséhez, s talán könnyebben értjük meg egyes, ma még kevésbé érthető mozzanatait is, melyre igen jó példa Ferenczy István és Kisfaludy Károly személye és a kettejük nevét összekapcsoló szobor kálváriája. 8
