Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 31. 2001 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (2002)
Tanulmányok – Abhandlungen - Demeter Zsófia: „Ország lappangott itt, mikor nem vala ország” – A református és a római katolikus felekezet Zámolyon. p. 47–83. t. I–VII.
Tichy plébános a templom földjén is maga volt kénytelen gazdálkodni. A kilenc holdnyi templomföldet szokásosan kisbérletbe adták ki az éppen szokott bérért, általában hat évre. 1884-ben Schmidt János lett a bérlő, de hamarosan meghalt, s örökösei nem akarták tovább vinni a bérletet. így a pap maga vette bérbe a földet, ami „igen elhagyatott állapotban volt". A plébános minden igyekezete hiába való volt: egy évig ugaroltatta, száz kocsi trágyával javította és négyszer szántatta, mégsem termett annyit, hogy a kiadásait fedezte volna, ezért a haszonbér elengedését kérte a püspöktől 59 . Veszteségei hozzájárultak ahhoz, hogy halálakor adósságai fejében összes ingóságát lefoglalták, így a papi teendők ideiglenes ellátásával megbízott páternek, Kravenina Anasztáznak „egy jó úr barátságból, Isten nevében ád élelmezést" . A plébánia és a plébános szegénysége az egész XIX. század folyamán sok gondot okozott. Az igazi bajt azonban az jelentette, hogy nem volt békesség a hívek között. A század folyamán nem csupán a reformátusok és a katolikusok közötti békétlenség, hanem a katolikusokat megosztó, németek és magyarok közötti acsarkodás is mérgezte a levegőt. 1838-ban a katolikus németek Lézsó András csákvári esperest figyelmeztették azon ígéretére, hogy ha a németek szorgalmasan részt vesznek a templom építésében, akkor németül is hallgathatnak misét. Rögtön három kéréssel jelentkeztek: minden harmadik, vagy negyedik vasárnapon „anyai azaz németh nyelven" hirdessék az Evangéliumot, a németek halálakor a temetésen németül énekeljenek és a „mi gyermekeinknek oskolában anyai németh nyelven legalább kétszer egy hétben olvasni, írnyi és a Keresztényi Tudományt tanulni meg engedődnek" 01 . Az aláírók - Krummunk Konrád, Schmuk János, Jasper Mihály és Lattz Gottfried - arra hivatkoztak, hogy már több mint százan vannak németek a zámolyi katolikusok között. Az engedély elnyeréséről nincs tudomásom, de az biztos, hogy az 1880-as évekre elmérgesedett a helyzet. 1880-ban jelentkeztek a németek, és nevükben Bauer József a püspöknél panaszukkal. Mintegy 25 német katolikus imatársulatot alapított, németül énekeltek és imádkoztak a litánia előtt. 1879. március 25. óta azonban „a magyarajkú társulat által végkép leszorítva lettünk,...a nevezettek által fölülénekléssel megzavartattunk"-írták panaszukban 62 . Pauer János püspök salamoni ítéletet hozott: az egyik társulat a litánia előtt, a másik utána ájtatoskodjék, s a következő héten cseréljenek, egymás éneklését ne zavarják. A döntéshez egy kifüggesztendő imarendet is csatoltak 63 . Béke ettől azonban nem lett, mert közben a magyar katolikusok is a püspöknél panaszkodtak, harcosan követelték maguknak az elsőbbséget abban, hogy a vecsernye előtt ők imádkozhassanak. Az elsőbbséget arra alapozták, hogy a németek „csak is néhány éve 3V SzfvPL. No.: 4579. 1888. augusztus 24. 60 SzfvPL. No.: 4579. 1892. április 10., április 14. 61 SzfvPL. No.: 4579. 1838. június 12. 62 SzfvPL. No.: 4579. 1880. február 12. 63 SzfvPL. No.: 4579. 1880. február 29. hogy községünkben ennyire szaporodtak" . A püspök nekik is megismételte döntését, amibe a magyarok nem nyugodtak bele, s újabb levelükben a helyzetet így jellemezték: „tizenöt német benn énekölt és száz magyar meg kívül átsorgot a templom mellett". A levelet 81 zámolyi magyar katolikus írta alá, köztük Moór, Bretschka, Posztl, Kopkó, Grosz és Kardinál nevüek is. Álláspontjukat - egy másik, már hozzáértőbb fogalmazásban - hosszabban is kifejtették, érdemes belőle részletesebben is idézni. „Német ajkú hitsorsosainknak egyáltalán fogva nem engedhetünk előnyt abban, hogy anyi joggal bírjanak amint mi...Községünkben a tanítás nyelv magyar, és mi fent is akarjuk tartani még utódainknak is...Méltóságodnak a kiküldött kegyes rendeletét el nem fogadhatjuk, már annyival is inkább ha mi hagynánk hitközségünket németesedni, holott ő nékik, mint néhány év óta ide költözködötteknek kellene magyarosodni és gyermekeik közül úgy sincs már egy sem ki a magyar nyelvet tökéletesen ne szólana s nincs is már az öregek között is csak alig néhány ki magyarul ne tudna. Nekünk nem az fáj, hogy mindenki az anya nyelvén dicsérje Istenét, de hogy néhány család németesítette el Községünket örökös szégyenünkre válna" 1 '. Nem csupán a helyi plébános, de a püspök sem bírta az indulatokat lecsillapítani, így a társulati ájtatosságot - amíg a béke helyre nem áll - megtiltotta 66 . A németek Tóth Antal halálakor, az új lelkész választásakor szépen fogalmazott magyar levélben próbálkoztak meg ismét azzal, hogy érdekeiket érvényesítsék. Ebből kiderül az, hogy Tóth plébános fiatalabb éveiben megtartotta a német nyelvű alkalmakat, s azokat csak az öregsége idején szolgáló káplánok szüntették be. Most azt kérik, hogy olyan papot kapjanak, aki németül is szolgál: „figyelembe véve jámbor szokásainkat s azt hogy a magyarok Istenéhez buzgó imáinkat magyar nyelven nem küldhetjük, minthogy azon nyelvet még annyira nem bírjuk s így mi buzgó őseinkhez híven Istenünket továbbra is német nyelven kívánjuk ájtatos imáink és énekeink által dicsérni, ennélfogva német Evangéliumunkat visszaadni s az isteni szolgálatnak német nyelven leendő eszközlése iránt intézkedni méltóztassék" . Rácz Endre 1893-ban felhívással fordult a hívekhez azért, hogy a templom számára szentségtartó-kelyhet. oltárszőnyeget, szenteltvíz-tartót és húsvéti gyertyatartót vehessenek. A felhívásra 337 forintnyi adomány érkezett, az adakozók ívén a 80 forintot ajándékozó gróf Eszterházy Miklós Móric és a 20 krajcárt adó Branzeisz Ferencné egyaránt szerepel 68 . 1895-ben Barna István és felesége hoztak létre a keresztút felállítására 160 forintos alakítványt'' 1 . 4 SzfvPL. No.: 4579. 1880. február 27. 5 SzfvPL. No.: 4579. 1880. április 1. 6 SzfvPL. No.: 4579. 1880. május 1. 7 SzfvPL. No.: 4579. 1882. február 27. 8 SzfvPL. No.: 4579. 1893. december 9. 9 SzfvPL. No.: 4579. 1895. március 16. 58
