Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 31. 2001 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (2002)

Tanulmányok – Abhandlungen - Demeter Zsófia: „Ország lappangott itt, mikor nem vala ország” – A református és a római katolikus felekezet Zámolyon. p. 47–83. t. I–VII.

boldogtalankodtunk a városban s a roppant nagy gimnázium folyosóin. Tikkasztó júniusban csizmában, csizmanadrágban s téli bársonykabátban lépdeltem, öregemberesen, a térdnadrágos diákok között. Meg is bámultak alaposan. Suta és kimosolyogni való medvebocsnak éreztem magamat egy zajos vásárban. De két nap múlva már föloldódtam. Ha izzadtam, hát izzadtam, de kiderült, hogy a vizsgára behívott parasztkölkek között én vagyok a kis „matematikus zseni". Anyám se értette, én se, hogy ez micsoda, csak gondoltuk, hogy jót jelenthet, mert a tanárok elismerően paskolták meg az arcomat anyám előtt. „ Csuda jól számol a fiú " - bökkentette ki végül is a titkot az egyik vizsgáztató tanár. Hazamentünk és vártuk az értesítést: mi lesz? Anyám az első napon azt álmodta, hogy egy nagy erdőn mentünk át kocsival, én leszálltam botot vágni, ő ment tovább, s nekem nyomom veszett. Borzalmasan megijedt ettől az álmától. Jelképesnek tekintette: engem örökre elveszít, ha Pápára kerülök. De várt. És várta az értesítést az egész falu: ki izgatottan, ki megsárgulva az irigységtől, hisz tanult ember Zámolyon Csanádi Imrén kívül nem volt. De ahogy elmúlt szeptember elseje, egyszeriben fölerősödött a kárörvendők susmorgása: nagyobb volt a füst, mint a láng - mondogatták. Nem is lehet olyan okos az a nagy verekedő kölök, mint ahogy hírelik. És különben is, az állam nem bolond, hogy csakúgy ukkmukk, ingyen kitaníttasson egy parasztgyereket. Szüleim fulladoztak a csalódástól. Elmentek a paphoz tanácsot kérni. Bíró Ernő azt tanácsolta: adják oda Sándort Pápára, ha hosszabb időre nem, csak fél évre, mert hajó tanuló lesz, ugyanolyan kedvezményeket kap - terítő lesz a konviktuson, tandíjmentességben részesül -, mint ha az állam fizetne érte. És így még nem is kell hálálkodni senkinek. Ha viszont rosszul tanul, az állam is útilaput kötne hamarosan a talpára. Apám s anyám, ekkorra már kiszakadva a nagyobb családból, a maguk gazdái voltak, s elhatározták, hogy kitaníttatnak. Csak azért is! Kerüljön, amibe kerül, még ha belerokkannak is! Akkor aztán a falu befoghatja a mocskos száját. így kerültem a Pápai Református Gimnáziumba diáknak. Szeptemberben már volt Bocskai-ruhám, fehér térdzoknim, fekete lakkcipőm. Kicsit minden lötyögősebb a kelleténél, de hamisítatlan. A harangok ettől kezdve nekem is szóltak; a tanárok ugyanúgy kalapemeléssel fogadták tisztelgő köszönésemet, mint a bankigazgató fiáét. A természetrajz-szertár kitömött madárseregletét ugyanúgy a magaménak éreztem, mint az önérzetesen koppanó utcaköveket, melyeken egykor Vak Bottyán lova, később pedig a szikrázó csontú Petőfi csizmája végigtaposott. Az emelkedésem szédítő volt. Megtudtam mit neveznek irodalomnak, mit matematikának, s a történelem is kezdett elszakadni a zámolyi iskola falán látott hét vezér vérszerződésétől és Zrínyi kirohanásától a szigetvári várból, és kezdett átköltözni egy-egy tanárom tekintetébe, csöndjébe, mondatába. Hiszen az 1531-ben alapított Református Kollégium történelem volt a javából. Protestáns dac, hányattatás a megsemmisülés pereméig, aztán a fölfegyverkezés újra európai eszmékkel s a mindenkori minőség szeretetével. De alig kóstoltam bele, kétesztendős nyújtózkodásom után el kellett hagynom Pápát. Közbeszólt megint a történelem. Átlépte az ország határát a háború, s a 44-45-ös tanév kezdésére már nem utazhattam vissza Pápára." (Csoóri 1982,91-94.). Bíró tiszteletes úr idős korában így írt erről: „Akkoriban a falusi gyermeket,...ha eszes és szorgalmas volt...mindenképp en támogatni kellett papjának, tanítójának, nehogy tehetsége elkallódjék, kárba vesszen a drága talentum, sőt minél inkább kiteljesedhessék...az okos, szorgalmas gyereknek, ha egyetlen módot találtak rá, az elemi iskola elvégzése után tovább kellett tanulnia." (Bíró 1997, augusztus. 2. 1.) Csoóri Sándor másutt így emlékszik Bíró Ernő búcsúztatására és az új lelkipásztor, Kertész Péter beiktatására: „Ha jól emlékszem, negyvenöt évvel ezelőtt történt hasonló beiktatás a faluban. A most búcsúzó idős lelkipásztort akkor láttam először fölballagni a szószékre. Az igazat megvallva, én sokkal inkcibb az ő búcsúztatására jöttem haza, mint az új köszöntésére. Nem, nem az eliramló idő érzelmi hatására, hanem egyszerűen tisztességtudásból. B. E. biztatása nélkül én nem hagyom el Zámolyt, otthon maradok, s legföljebb egyik presbitere vagy kurátora vagyok az egyházközségnek. De ő - Anglia híres egyetemein is megfordulhatott teológus-lelkész valami szokatlan fénylobbanást láthatott a fiatal parasztfiú ferde vágású szemében, és önzetlenül erősködött, hogy tanuljak" (Csoóri 1994, 192-193.). Ugyancsak nagy érdeme Bíró Ernőnek, hogy kocsira rakatta, elszállíttatta és ezzel megmentette 1945-ben a református anyakönyveket. Bíró tiszteletes úrra várt az egyház háborús sérüléseinek rendbe hozása is. A második világháború alatt minden belső berendezés elpusztult, a közösség mindent önerőből pótolt, utóbb az orgonát is. Bíró Ernő 1985-ben búcsúzott el gyülekezetétől, Zámolyon temették el. Gulyás Kornél és Bíró Ernő tevékenysége majdnem az egész XX. századot átfogja: ketten együtt összesen 84 évet szolgáltak Zámolyon. Emlékükre 2001. május 6-án hálaadó istentiszteletet tartottak egykori templomukban (FH 2001., május 5.3. 1.). Biczó Pál munkáját már többször idéztük, méltó itt megemlékezni róla még akkor is, ha nem teljesített Zámolyon szolgálatot. A Vértesaljai Egyházmegye 17 református egyházközségének története között Zámolyét is megírta, s több utalás található arra, hogy az egész egyházmegye történetével is elkészült, a kézirat viszont elveszett (Balázs 1986, 279-283.). Biczó Pál 1850-ben született Nagykőrösön, vidékünkön több egyházközségben - 1879-től Lovasberényben, majd Pátkán - szolgált segédlelkészként, majd lelkészként. 54 évi közéleti pálya után Kosdi lelkészként halt meg 1928-ban. írói életművét a halála évforduláján elmondott emlékbeszédben a pátkai születésű Marton Sándor így jellemezte: „Biczó Pál íro54