Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 27. 1993-1997 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1998)

Tanulmányok – Abhandlungen - Türr István: Luxemburgi Zsigmond, Magyarország királya. p. 205–213.

nem vettek röbbé részt, mégsem tudták megakadályozni, hogy huszita portyázások a felvidéket feldúlták és egyes területeket itt még évekig elfoglalva tartottak. A hoszzú háborúskodás alatt Nápolyi László ellen Velence megszerezte Dalmáciát. 1411-ben Zsigmond háborút indított Velence ellen, mint magyar király, Dalmácia visszavételéért, mint római király, a Velencétől elfoglalt birodalmi területekért. A magyar csapatoknak Ozorai Pipo vezetése alatt nem volt semmi sikerük, csak a pénz úszott el, amit a király a szepesi városok elzálogosításáért kapott (Engel 1990, 344). Meglepőnek látszik hogy a háború, amely Dalmácia visszafoglalását tűzte ki céljául, nem oda vezetett, hanem Friaulba és Venetóba. Egy háború Dalmáciában, a birodalom határán kívül nem nyerhette meg a birodalmi fejedelmek tetszését és anyagi segítőkészségét (Wakounig 1990, 1319). A szégyenletes nikápolyi vereség óta mindenki előtt világos lehetett az ozmán veszély, és mégis az ozmánok évtizedes gyengesége, Bajazid szultán fogsága és halála után kihasználatlan maradt. Sőt mi több, a macsói bánság, az ozmánok legkényelmesebb betörési útja István szerb despota kezébe adódott, aki a nikápolyi csatában fontos szerepet játszott az ozmánok oldalán, de Bajazid halála után magyar hűségre tért. Mellékesen Garai nádor sógora is volt. Ez az elajándékozás összefüggött Zsigmond tervével a déli határt ütközőállamokkal védeni az ozmán portyázok ellen (Engel 1987, 899). Amint azonban az ozmán belháború véget ért és maga szultán lépett fel támadólag, ennek a feladatnak nem felelt meg. Belgrád csak 1427-ben, a despota halála után lett újra magyar határvár, amelyet a despota új székhelyéül épített ki, még éppen idejében az újabb ozmán támadóhullám előtt. Galambóc, a másik határvár elveszett, mert a várnagy csak pénz ellenében volt hajlandó átadni. Az ozmánok aztán pénz nélkül is megszerezték Galambócot és rögtön kiépítették, hogy Belgrád jelentőségét ellensúlyozzák. Zsigmond megpróbálta az elveszettet visszaszerezni és ostrom alá vette a várat. De már a szultáni sereg közeledésének a híre arra késztette, hogy felhagyjon az ostrommal és visszavonuljon. Neki sikerült is a visszavunulás. de seregének az utóvédje az ozmánok martaléka lett. így megint abbamaradt egy sokat hangoztatott háború a szultán ellen, sőt fegyverszünet kötődött. Az új szerb despota, Brankovics György adófizetéssel és katonai segédszolgálattal biztosította magának a szultán jóindulatát, akinek később az apósa is lett. Azt, hogy Zsigmond mennyire félreismerte az ozmán veszélyt és mennyire nem érdekelte kirélysága déli oldala, mutatja, hogy beleegyezett Borbála királynő tervébe, Szlavónia várait, amelyek az ozmán portyáktól veszélyeztetettek voltak, másokkal a felvidéken elcserélni (Mályusz 1984, 739). Borbála királynő elég gazdag volt ahhoz, hogy várait a saját költségén védelmi állapotban tartsa. Mivel ő, aki talán az ország leggazdagabb nagybirtokosa volt, ezt nem tette, nem lehet csodálni, ha mások is követték példáját. A galambóci vereség sem másította meg Zsigmond politikáját. Az egy Lászlóvára nem egyenlítette ki Galambóc elvesztését, ahol az ozmánok még egy hajórajt is felállítottak portyázásaik elősegítésére. A király ismét másokat keresett a végek őrzésére. így jutottak a német lovagrend tagjai is a szörényi bánság birtokába, míg ő hátat fordított a Délvidéknek és nyugati terveire fordította a figyelmét. Még mindig nem nyerte el a hőn vágyott császári koronát és cseh öröksége is a husziták kezében maradt. Ezeket a kérdéseket is igyekezett egy újabb zsinat Baselben megoldani, mégpedig erdeménnyel, mert 1433-ban a pápa Rómában császárrá koronázta Zsigmondot. A huszitákat is sikerült megosztani és tárgyalásra szorítani úgy, hogy 1436-ban cseh örökségét is átvehette. A számára még hátramaradó egy év is elmúlt anélkül, hogy további terveiből valami is megvalósult volna. Zsigmond megpróbálta a feladatokat, amelyek a szétzilált birodalomban reá vártak, megoldani anélkül, hogy a birodalomban megfelelő hatalmi bázis állt volna a rendelkezésére (Wefers 1989, 233). Ezt a hiányzó bázist pótolta magyar királysága, amely azonban kívül feküdt messze a birodalom határaitól. A két terület közötti összeköttetést biztosította barátsága Habsburg Alberttal, Ausztria hercegével. Ezt a barátságot erősítette meg egyetlen leánya és örököse, Erzsébet házassága az ifjabb Alberttel (Bak 1973, 39). Zsigmond szívósan követte a célt: számukra mindkét királyságát, Magyar- és Csehországot biztosítani. Ez az óhaja teljesült is és ezzel a fordítottja történt annak, amit apja, IV. Károly a házassági szerződéseivel el akart érni. Nem a Luxemburgok lettek nagyhatalom az örökösödési szerződések útján, hanem a Habsburgok, akik éppen ezáltal a házasság által jutottak nagyobb politikai jelentőségre. A főurak ugyan megkoronázták Albrechtet, de előbb további engedményeket kértek és kaptak. 1439ben, amikor Murád szultán Szendrő ostromára és elfoglalására indult, hagyták az új királyt egy kis, számban szerény hadsereggel az ozmánok ellen vonulni. Nem csoda, hogy a sereg semmit sem ért el és egy járványos tífuszbetegség után feloszlott. Maga Albrecht is meghalt. Zsigmond elhatározását, Albrechtet utódjául választani, ami személyes barátságából apa és fia iránt eredt, Mályusz is elveti (Mályusz 1984, 1239). Szembehelyezi ezzel az elhatározással a főurak egy részének a döntését, akik Albrecht korai halála után nem utószülött fiát, hanem a fiatal lengyel királyt, Ulászlót választották királlyá. Ez az uralkodás azonban csak rövid ideig tartott, mert a király a várnai csatában elesett. Ezzel egy hosszabb kapcsolat Lengyel- és Magyarország között megszakadt. Pedig ilyen personalunió talán elég erős lehetett volna a későbbi ozmán támadásokat sikerrel visszaverni és Magyarországot a török kortól megmenteni? Nyitva kell hagyni a kérdést, hogy Magyarország nem lett volna-e képes egyedül is visszaverni az ozmán támadásokat, ha erejét nem merítették volna ki Zsigmond világpolitikai tervei, hanem helyette a nemzethez közelebb álló uralkodók jobban az ország feladatait tartották volna szemük előtt. Ez meg is történhetett volna, ha Lajos király nem enged az asszonyi beavatkozásnak és ragaszkodott volna a 211