Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 27. 1993-1997 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1998)
Tanulmányok – Abhandlungen - Türr István: Luxemburgi Zsigmond, Magyarország királya. p. 205–213.
Alba Regia, XXVII, 1998 TÜRR ISTVÁN LUXEMBURGI ZSIGMOND, MAGYARORSZÁG KIRÁLYA Mályusz Elemér könyvének elolvasása után feltűnt, hogy Zsigmond uralkodásának érdemi méltatásával egyáltalán nem foglalkozott, talán egy kivétellel, amikor a király utódlásának problémáját részletezte (Mályusz 1984, 123). Ezért munkám célja ezt a hiányt igyekszik kiegészíteni. Előbb áttekintést adni arról, hogy milyen útonmódon sikerült IV. Károly császárnak fia számára az utat a magyar trónra egyengetni, majd, hogy mit jelentett Zsigmond hosszú uralkodása Magyarország számára. A korábbi magyar történetírás Nagy Lajost és Corvin Mátyást tartotta a magyar késő-középkor legfontosabb személyiségeinek. Ezzel szemben újabban Károly Róbert és Luxemburgi Zsigmond jelentősége kerül előtérbe: (Engel 1990, 262) mi kétségtelennek tartjuk a dinasztiaalapító I. Károly jelentőségét, de kétségeinket akarjuk ismertetni Zsigmonddal kapcsolatban. A luxemburgi család szerencsecsillaga a 14. század elején ragyogott fel, amikor Henriket, Luxemburg grófját német királlyá választották és ezek után VII. Henrik néven a Szent Római Birodalom császára is lett. Fia házasságával sikerült a családnak a cseh királyi koronát is elnyerni. Ebből a házasságból született a későbbi IV. Károly császár, aki Prágában született, de a rokon francia udvarban nevelkedett. Nevelésében fontos szerepet vitt Pierre Roger, a későbbi VI. Kelemen pápa, akinek rendkívüli és sokoldalú képzettségét köszönhette. Még apja életében Csehország tényleges uralkodója lett és folytathatta a dinasztia hatalmát tovább kiépíteni, nem háborúkkal, hanem házasságokkal. Második feleségének, Felső-Pfalzi hozományával szerezte meg az összekötő utat Nürnberg és Frankfurt felé, az ún. Új-Csehország alapjait. Rövidesen keleti szomszédaival, az Anjoukkal is családi kapcsolatba lépett, elsőszülött lányát, Margitot az akkor még trónörökös Lajossal jegyezte el. Lajos 1342-ben, tizenhat éves korában apja, Károly Róbert utódja lett. Nevelése még egészen a lovagi hagyományok szerint történt és távolról sem hasonlított Luxemburgi Károly neveltetéséhez. Annak ellenére, hogy a középkorban már egy 14 éves is felnőttnek számított, anyja, Erzsébet régensként szerepelt mellette és ezt a társuralkodói tisztet haláláig, 1380-ig megtartotta. IV. Károly császárnak rövidesen újra alkalma nyílt családi kapcsolatát, melyek 1349-ben leánya halálával megszakadtak, a magyar udvarral megerősíteni. A másodszor megözvegyült császár elhatározta Erzsébet hercegnőt, a Schweidnitz-Jauer-i hercegség örökösnőjét feleségül venni, aki Lajos unokahúga volt és anyjának udvarában Budán nevelkedett. A házasságot Budán kötötték, majdnem egyidejűleg Lajos és Erzsébet, István bosnyák bán leányának esküvőjével. A két uralkodó örökké tartó szövetséget kötött mindenki ellen, kivéve Kázmér lengyel királyt - Lajos nagybátyját - és Habsburg Albertet, a császár szövetségesét és rokonát. Azonkívül Lajos megesküdött, hogy születendő gyermekeit csak a császár tanácsára és beleegyezése után fogja megházasítani. Ez a fontos megegyezés mutatja, mennyire bensőséges lehetett a kapcsolat a két uralkodó között és mutatja a császár elsőrangú politikai értékét a másik oldallal szemben. Az urakodók gyermekeinek a házassága a középkorban, sőt még később is, fontos politikai eszköz volt, ezt könnyelműen odaígérni nem vall valami nagy politikai érettségre. Tisztázatlan az anyakirálynő szerepe is, akinek véleményünk szerint döntő szerepe volt leányrokona kiházasításában. Hasonlóképpen tisztázatlan a szerepe fia házasságában vazallusának leányával. Az a vélemény, hogy Lajos ezáltal Boszniát igyekezett örökölni, nem meggyőző, hiszen magát Bosznia urának gondolta, akkor is, ha az ottani körülmények ezt a fennhatóságot nem nagyon erősítik meg. Sokkal inkább kell az anyakirálynő befolyásával számolni, aki fia számára egy, az ő udvarában felnevelkedett rokon leányt választott ki (Hóman 1942, 161). Senki sem láthatta előre a nehézségeket, hogy ebből a házasságból hosszú éveken keresztül egy utód sem születik. A firenzei Villanitól tudjuk (X. 45.), hogy 1360-ban a pápához egy kérelem érkezett annak érdekében, hogy engedélyezze a gyermektelen királynőnek, saját kérelmére a kolostorba vonulást és ezáltal a királynak egy újabb házasságot kötni, ami által az örökösödés problémája végre megoldódna. A pápa azonban nem adott dispenzát, 205
