Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 23. 1984-1985 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1987)
Tanulmányok – Abhandlungen - Farkas Gábor: A Fejér megyei önkormányzat újjászervezésének kérdései 1860–1869. – Die Neuorganisierung der Selbstverwaltung des Komitats Fejér 1860–1869. p. 155–176.
Szőgyény-Marich megnyugtatta a császárt, hogy Magyarország a jelenlegi helyzetben nem tud a trón és az összbirodalom érdekei ellen cselekedni. Elismerte a szerte Magyarországon uralkodó társadalmi feszültséget, amelyet azonban elsősorban az önkényuralom politikai hatása idézett elő. Felsorolt az uralkodónak a nemzeti sérelmekből. Elmondta, hogy egy évtizede szünetel a törvényhozás, az ország élete megbénult az idegenek kormányzása alatt, nincsenek illetve nem működnek a nemzeti intézmények. Az országban uralkodó hangulatot igen jól jellemezte a soproni kerület közigazgatási főnökének egyik jelentése. Eszerint a nép általános izgatottságban él. Ezért egyetlen megoldást látott a helyzet normalizálására, a nép hangulatának viszonylagos csendesítésére, ha a 48-as törvényeket visszaállítanák az országban. Ez ekkor császári tisztviselőtől szokatlan javaslat volt, de egymagában is jelezte, hogy a nemzet sorsán sürgősen változtatni kell, mert rövidesen a helyzet végképpen tarthatatlanná válhat Magyarországon. Az októberi diploma kiadása egyébként is jelezte, hogy a központi kormányzat ráébredt a magyarországi helyzet tarthatatlanságára. Kimondotta a megyei önkormányzatok helyreállítását. Az udvar kénytelen volt abba is beleegyezni, amit egyébként előzőleg az esztergomi prímási értekezlet is elfogadott, hogy az országgyűlési választásokat az 1848. évi V. törvénycikk alapján bonyolítsák le. Szőgyény-Marich László, mint alkancellár, ezekben a hetekben rendkívül sokat tevékenykedett. Igyekezett tehetségét az udvar szolgálatába állítani azzal is, hogy a kormányzat vidéki exponenseinek tekintő főispánok személyét a lehető legalkalmasabbakból, az aulikusnak tekintett főurakból válasszák ki. A körültekintő politikai magatartására annál inkább is szükség volt, mivel számolnia kellett a kancelláriának a hazai ellenzékkel. Az oppozíciós erők sokkal többet vártak, mint amit az októberi diploma megengedett. Ugyanakkor a bécsi miniszterek még mindig ellenálltak a magyarországiak törekvéseinek, a bécsi magyar csoportnak sokszor a császár nehezteléseit is ki kellett védenie. Még november 20 körül kinevezték a magyarországi törvényhatóságok élére a főispánokat. Ezek közül 15-en nem fogadták el a tisztséget, köztük olyanok, akikre pedig a bécsi udvar bizton számított. A kiszemelt 15 főispán már 1848 előtt is főispán volt, vagy királyi biztosként szolgált az önkényuralom első éveiben. A főispánok helyzete az önkényuralom hosszú kormányzata után rendkívül nehéz volt. Általános vélemény az udvarnál 1860 végén az volt, hogy az „anarchia eluralkodott az országban", és az októberi diploma végrehajtása nemhogy javított volna, hanem inkább rontott a helyzeten. A nép nagy tömegei, de a birtokos osztály is, nem Bécstől várta ekkor a megváltást, hanem a nemzetközi forradalmi erők cselekvésében bizott. Tudjuk, hogy ez ekkor is illúziónak bizonyult, amint erre az év elején az állandó birodalmi tanács magyar tagja a császári kihallgatáson rámutatott. De a néphangulat ekkor ellenkező politikára volt állítva. Kossuth és Garibaldi seregeinek a betörését várták, s nem is titkolták, hogy erre 1861 tavaszán sor fog kerülni (SZŐGYÉNY-MARICH 1918, III, 3—65). Ettől a magyarországi általános néphangulattól rettent meg a bécsi udvar. Nem kívántak ilyen messze elmenni az eseményekben, de még a mérsékeltebb politikai körök hazai képviselői is megelégedtek volna az 1847-es állapotok restaurálásával. Az októberi diploma kiadása után az uralkodó a törvényhatóságokból a császári megyefőnököket visszarendelte. Az alkotmányos élet visszaállítása a negyvennyolcas eszményeket valló birtokosok szemében a Habsburg hatalmi rendszer meggyengülésének volt a jele. Az a tény viszont, hogy az uralkodó a hatalom helyi exponenseit a törvényhatóságok élére csakis az ókonzervatív politikai csoportból választotta ki, jelezte, hogy a kormányzat kizárólag az alkotmányosság formai kereteinek újjászervezésére adott engedélyt. A Fejér megyei főispán, Cziráky János személye nem keltett megnyugvást a megye társadalmában. Cziráky János, lovasberényi nagybirtokos neveltetése, társadalmi kapcsolatai és korábban viselt hivatalai révén szorosan kötődött a dinasztiához, s természetesnek kell tartani, hogy ezt a lojalitást, — amelyet őseitől is örökölt, — megőrizte a forradalmi időkben, és ellenforradalmi magatartásról tett tanúbizonyságot azokban az időkben, amikor pedig a nemzet legjobbjai, közte a megye mágnásainak és középbirtokosainak jórésze is, a nemzet ügye mellett fegyverrel harcolt. Cziráky János a Habsburgok szolgálata mellett kötelezte el magát. Apja, Cziráky Antal, a jogtudós, később országbíró; anyja, Batthyány Mária grófnő. Politikai kapcsolatai már tanulókorában kezdtek alakulni. A pesti kegyesrendi gimnáziumban tanulótársa volt Majláth György, a későbbi országbíró, akivel a pesti egyetemen is kapcsolatban maradt. Egyetemi tanulmányait Pesten fejezte be, a hivatali és egyben a politikai pályát 1839-ben Sopron megyében kezdte, amikor itt aljegyzővé választották. A magyar arisztokrácia karrierjének első útja a törvényhatóság volt, és ott is az aljegyzőség, mint a hivatali ranglétra alsó foka. Ebben a tisztségben azonban csak pár hónapot működtek, s aztán kezdődött a gyors karrier. így volt ez Cziráky János esetében is, egy esztendő múltán már a magyar udvari kancelláriában fogalmazóként dolgozott. Itt Majláth Antal karolta fel a fiatal arisztokratát, s csak természetesnek kell tartani, hogy pályája a szokásosnál is gyorsabban ívelt felfelé, 1842-től magas udvari tisztségeket viselt, 1843—1844-ben. a főrendiházi üléseken is felszólalt, ahol konzervatív politikai elképzelései már tisztán jelentkeztek. Házassága 1845. február 1-én De Sasse Ludovikával még inkább a dinasztia iránti hűséghez és egyben a konzervatív politikai eszmékhez kötötték. 1845-től a pesti királyi tábla bírája volt, és itt érték az 1848. évi tavaszi forradalmi események. A forradalom radikalizálódása miatt Pozsonyba távozott, és csak a császári csapatokkal együtt tért vissza. 1849 tavaszán, amíg az osztrák megszállás tartott, újra a királyi táblán működött, majd a forradalmi sereg közeledésének hírére újra menekülni kényszerült. Májusban azonban az aktív ellenforradalom egyik polgári szervezője. Ekkor Mosón megyében polgári biztosként működött az ellenséges csapatoknál, júliustól pedig a Bánságban tartózkodott, ahol a Lichtenstein hadtestnél ugyancsak polgári biztos. A szabadságharc leverése után hivatalt vállalt: Mosón Sopron, Pozsony és Vas megyék kerületi főispánja, és ebben a tisztségében a neoabszolutizmus hatalmi pozícióinak kiépítését segítette, majd törvényszéki bíró lett. A nemzeti ügy elfojtása után négy esztendőt töltött a Bach rezsim szolgálatában, s amikor annak stabilitását érezte, birtokára vonult vissza. Életrajzában azt olvassuk, hogy visszavonulásának oka politikai természetű. Ráébredt volna arra, hogy a császár Magyarországon az abszolutizmus rend158