Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 21. 1981 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1984)

Tanulmányok – Abhandlungen - Demeter Zsófia: Summások Fejér megyében. – Gedingarbeiter im Komitat Fejér. p. 221–234.

pedig ennek kétszeresét. Az előszállási uradalom ilyen esetekben havi 15 pengős pótlékot adott (LENCSÉS 1982,76). A háborús időszak más szempontból is okozott nehézségeket a summásmunka szervezésében. A katonai behívások miatt nagyon megnőtt az uradalmak munkaerőigénye, s ezzel párhuzamosan természetesen a summásmunkára vállalkozók bérigénye is. 1940-ben a nagybirtokosok védelmére született meg az országos mezőgazdasági munkabér megállapításra vonatkozó rendelet, amely maximálta a munkabéreket. Eszerint a munkások a megállapított bérnél többet nem kérhettek, az uradalmak pedig nem kínálhattak (Lencsés 1963, 195). Az uradalmak lassanként mégis rákényszerültek arra, hogy szerződésen kívüli juttatásokkal próbáljanak maguknak munkásokat szerezni. 1944 elején az előszállási uradalom külön levélben bizíosított a terpesi és fedémesi summásgazdáknak dupla bért a szerződésbe foglalt béren kívül (LENCSÉS 1982, 68). A mezőkövesdi munkásoknak ugyanebben az évben páronként 500 kg csöves kukorica értékét biztosította és a férfiaknak 300, a nőknek 200 pengő előleget is adott. A zalabaksaiaknak naponta egy-egy pengőt adtak ruhakopás címén (Lencsés 1963, 195—196). A leírt szerződési feltételek természetesen csak kivételes esetekben vonatkoztak teljes mértékben a helyből felfogadott summásokra. Fejér megye mind a helyiek, mind az idegen törvényhatóság területéről érkező summások szerződtetése szempontjából élen járt a megyék között: 1940-ben az előbbi szempontból a 3., az utóbbiból p?dig éppenséggel az első helyen állt az országos statisztikában (Heller 1941, 587). Az uradalom számára olcsóbb volt a helyiek alkalmazása, főként ha bőven állt rendelkezésre a munkaerő. Ez esetben általában valamivel kevesebbet is fizettek a helyieknek. A helybeliek szállása és ellátása sem tartozott az uradalomra. Kivételes esetnek számít az előszállási uradalom azon kikötése, hogy a helybeliek is csak vasárnap mehettek haza, közösen laktak és étkeztek hét közben éppúgy, mint az idegenek. (LENCSÉS 1982, 153). Égy előnyük volt a helyieknek, hogy 600 G -öl tengeriföldet is kaptak megszántva a gazdaságtól (ibid., 97). A gazdaságok helyi summásaikat igyekeztek némi kedvezménnyel mégis magukhoz kötni, különösen a háborús, munkaerőínséges években, hiszen rájuk mégis biztosabban számíthattak, mint az idegenekre. Pálfán például csak az kapott a helyiek közül részes kenderföldet, aki summásként az uradalom alkalmazottja volt. (Szűcs Lajosné közlése, Vájta). Koós Imre visszaemlékezésében is leírja, hogy a helyiek mindig a könnyebb megmunkálású, jobb táblákat kapták, Szolgaegyházán, aratáskor is az ő gazdájuk választhatta ki a neki tetsző táblákat, az idegenek meg azt vágták, ami maradt (1960, 36). Summásélet A summások nehéz sorsa, mostoha summás-életkörülményeik keltették fel a legtöbb kutató és szépíró figyelmét, méltán. Anélkül, hogy dramatizálnánk a körülmények leírását, nehéz erről a kérdésről szólni. Úgy gondolom, leghelyesebb, ha néhány Fejér megyei adat mellett a volt summások visszaemlékezésének idevágó részleteit szólaltatjuk meg. A summáscsapat megérkezve féléves munkahelyéré, először szállásával ismerkedett meg. Az 1921. évi genfi nemzetközi munkaügyi értekezlet határozata alapján a 30200/ 1928. FM. sz. rendelet leírta kötelezően előírt szállásukat. Eszerint hidegben fűthető helyiségekről, tisztálkodási lehetőségükről, külön fekhelyükről és a helyiség nemek szerinti elválasztásáról kellett volna az uradalmaknak gondoskodni. Az erre vonatkozó 1930-as miniszteri rendelet azonban már csak annyiban tartotta az előírásokat hatályban, ha azok betartása nagyobb befektetést nem igényel és így nem növeli a gazdaságok terheit (HELLER 1937, 71). Nem is valósult meg ezekből semmi. A summások szállása így általában valamelyik nyárra kiüríthető istálló volt. „Kívülről ez az épület is ugyanolyan volt, mint a többi. Ha nem volna egymás fölött két sor ablak, az ember könnyen istállónak nézné... Lenn a földszinten olyan friss volt a meszelés, hogy sok helyen még meg sem száradt. A földpadlózat frissen volt homokolva s helyenként bokáig süppedteit az ember a homokban. Az ajtó előtt friss szalma, vagy két szekérre való. Ezt már nekünk készítették oda. Kissé távolabb vagy húsz szekér friss sertéstrágya volt. Még ha az épületen nem is éreztük volna a szalonnát adó kedves állatainknak a már annyira megszokott szagát, ez a trágya akkor is kézzelfoghatóan igazolta volna, hogy szállásunkat diszóólként is hasznosította a gazdaság. De sajnos ezt nagyon lehetett érezni, az épületen ... A szállás tehát rossz, ezt már az első napon is megállapíthattuk. Pedig még nem is tudtuk hogy mennyi, velünk egy hajlékban lakó ellenségünk lesz. Mert aztán volt bőven. Fönt egér, denevér, poloska, légy. Lent pedig patkány, egér, bolha, poloska" (Koós 1960, 31—33). A konyha sem volt ideálisabb körülmények között sehol. Legtöbbször a szállás mellett volt. Elrettentő például csak az előszállási uradalom nagyvenyimi konyháját említem, ahol az ajtó előtt nyílt árokban folyt a trágyáié (LENCSÉS 1982, 153). Nem csoda tehát, hogy a dokumentumok között a summások panaszleveleivel is találkozunk. Az Adonyban, Deutsch Albert és Emil alsócikolai bérgazdaságban dolgozó egri summások 1925. november 27-én írtak panaszlevelet. „Mi a munkát a legserényebben végeztük, aminek folytatásában a november 26-i hóesés megakadályozott. Munkásaink nagyrésze mezítláb és lerongyolt vékony nyári ruhában végezte az eddigi munkálatot. Eme ruházati hiányok miatt a további munkát nem vagyunk képesek végezni. Azonban az uradalom ennek dacára ragaszkodik a hátralévő munka, kukoricaszár-törés végzéséhez. Ezenkívül a munkások lakása, borzalmas, tele van békával s mivel a tisztálkodáshoz szükséges edények nem voltak, a munkásság teljesen el van tetvesedve." A Földművelésügyi Minisztérium a kérvényt „intézkedést nem igényel" megjegyzéssel helyezte irattárba (KISS 1960, 63—64). A Szabadhídvégen dolgozó apátfalvai munkások 1943. június 6-i levele még elkeseredettebb: „Tekintetes Főjegyző Urat értesítem, hogy szíveskedjék ezen a szomorú sorsunkon intézkedni, mert teli vagyunk féreggel és kénytelenek vagyunk holminkat eldobálni. Annyi a féreg, olyan piszkosságban vagyunk, hogy még mosdóhelyünk sincsen, ott mosdunk, ahol a disznók fürdenek." A panaszt Somogy megye gazdasági felügyelője kivizsgálta és jogosnak találta. Addigra azonban a panaszosok mind megszöktek a gazdaságból (ibid., 253—254). A másik általánosan ismert kérdés, az élelmezés kérdése. Néhány elrettentő példa itt is előfordul. Az Enying228