Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 21. 1981 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1984)

Tanulmányok – Abhandlungen - Demeter Zsófia: Summások Fejér megyében. – Gedingarbeiter im Komitat Fejér. p. 221–234.

a summásgazda hajlott is egy-egy mázsa búzáért, pár liter borért (Koós 1960, 16). Mégis általában a summások között a javakorbeliek és a fiatalok voltak túlsúlyban. A korcsoportokat és a munkások besorolását a Földművelésügyi Minisztérium 167 000/1940. sz. rendeletével szabályozta (Boros 1967, 239): I. osztályú a 19. életévét betöltött zsákolni és kaszálni tudó férfi, ők a köznapi szóhasználatban az egészrészesek, vagy egészkezesek, II. osztályú munkás a 16—19 év közötti nehéz testi munkára nem képes férfi és a 17—55 év közötti nő, őket nevezték félkezeseknek, III. osztályú a korhatárok alatti, illetve fölötti korú munkás (Nádújfalvy 1941, 268). A summásgazda természetesen először a jobb helyeket osztotta ki. Általában a saját feleségét tette meg főszakácsnénak, a többi szakácsnét és az algazdákat, vagy pallérokat is jó emberei, illetve rokonai közül választotta ki (Lencsés 1963, 191). Rendszerint a húzókat, vajdákat vagy munkavezetőket is kiemelésül bízta meg ezzel a beosztással, ám nekik már részt kellett venni a munkában, mégpedig az élen. „Az a vajda, amelyik az egész idő alatt meg tudta tartani pozícióját, az elszámoláskor kapott a béren felül húsz pengőt. Megvolt még az az előnye is, hogy az ő munkájánál nem nézték a minőséget, csak azt, hogy haladjon. 6 utána nem piszkált a pallér bottal, mint a többiek után. Nála csak az volt a fontos, hogy húzza a csapatot. Különben nem volt valami áldásos dolog vajdának lenni, mert az állandóan két tűz között volt. Ha a Vajda úgy ment, hogy a többi dolgozónak is legyen ideje a munkáját rendesen megcsinálni, akkor a pallér nem volt vele megelégedve. Ha pedig úgy dolgozott, hogy a pallér meg legyen elégedve, akkor a csapat tagjai szidták, átkozták, sőt volt olyan is, akit meg is vertek... annak a vajdának, aki egy kicsit is igazságos volt, eléggé áldatlan volt a sorsa" (Koós 1960, 37—38). Megjegyzendő itt, hogy Koós Imre szóhasználatában a pallér nem a csapatból kiemelt vezetőt, hanem a gazdaság megbízottját jelenti. „Pallérnak hívtuk az uradalom részéről beállított hajcsárt, felügyelőt. Az átadta a summásgazdának az utasítást, amit ő az irodában kapott" (1960, 36). Mindkét fajta elnevezéssel találkozhatunk a mai visszaemlékezésekben, sőt az egyik volt summásgazda Szabó Gábor, magát nevezte pallérnak. A szakácsnői posztok kívánatos volta könnyen belátható, ha arra gondolunk, hogy ők gazdálkodtak az egész summáscsapat éíelmiszeradagjával. Érthető tehát Koós rosszmájú megjegyzése a gazdára és feleségére, a főszakácsnőre: „a summásgazda a szállástól távolabb lakott. A konyha és az ő lakása különálló épület volt. О volt hivatva a csapat élelmét őrizni, hogy más ne tudjon belőle lopni" (1966, 35). A gazdák természetesen a maguk számára is igyekeztek kedvezményeket kicsikarni az uradalmaktól. Az előszállási uradalomban például a gazda az egészkezes férfi munkás bérének kétszeresét kapta, de csak egyszeres élelmezési járandóságot. Ezt a bért azonban csak arra az időre kapták, amíg munkásai summában dolgoztak. Szakmány- és akkordbért természetesen nem kaptak. Az aratási és cséplési részes bérből viszont a felügyeletük alatt álló férfiakkal egyenlő arányban részesültek (LENCSÉS 1928, 79). A gazda ezen felül az emberei után megkapta a toborzási díjat is. Koós IMRE visszaemlékezése szerint a gazda egy egész részes fizetésének a kétszeresét kapta. „A felesége pedig mint első szakácsnő, egy egész részt kapott. Tehát, ha egy dolgozó pár keresett 400 pengőt, akkor a summásgazda kapott 480-at, a felesége pedig 240-et, tehát ketten 720 pengőt kaptak. Ehhez még hozzájött a toborzási díj, az személyenként 2 pengő, ami egy 60 személyes csapatnál 120 pengő. Ha figyelembe vesszük még azt is, hogy a gazdának nem kellett dolgozni, akkor arra a megállapodásra juthatunk, hogy a gazdának és feleségének a legfontosabb az lett volna, hogy a csapatot megbecsüljék. Lehet, hogy ezt is tették volna, ha nem akartak volna a harácsolásból meggazdagodni. Ahogyan az sikerült is néhány egyénnek" (1960, 53). Érdekes, hogy amíg a legmagasabb toborzási díjat az előszállási uradalomtól a zalai és kárpátaljai gazdák (1944ben 7 p-t fejenként), addig a legmagasabb gazdafizetést (1944-ben 400 kg búzát és 90 P-t havonta) a mezőkövesdi summásgazdák kapták (Lencsés 1963, 196; 1982, 79). 1926-ban Bajzáth Béla fedémesi gazda az előszállási uradalomtól a duplabéren kívül naponta egy liter tejet, egy hold kukoricaföldet és a malactartás jogát kérte (LENCSÉS 1982, 63). Akár megkapta azonban ezt a jogot, akár nem, a malac bizony a summáskonyhán nevelődött: „.. .a summáscsapat sohasem tudott arról, hogy a gazdának a cselédházaknál volt két-három sertése, ami a mi konyhánkon maradt ételmaradékon nőtt és hízott... És ugyanott nőtt fel a konyha körül 20—30 kacsa is. De ez forma szerint mindig valamelyik cselédé volt... A summásgazda csak megvette, és a felesége minden délután elküldte a bivalyos fogattal az ételmaradékot. Ősszel pedig valamelyik falusi hentesnek eladták... Ezért adódott az a súlyos állapot, hogy a gazdasszony nem az étel jó minőségére fordította a figyelmet, hanem arra, hogy étel legyen..." Koós 1960, 62—63). A summásszerződés voltaképpeni megkötésére, azaz a munkásokkal való aláíratására a summások lakhelyén, rendszerint a községházán, a jegyző előtt került sor. Az aláíráskor a gazdaság kiküldöttje jól megnézte az embereket. Az öregeket és gyerekeket elküldte, helyettük mást fogadott fel. Amennyiben nem volt jelen a gazdaság embere a szerződés megkötésénél, a szerződés szövegébe foglalták bele a gazdaságnak azt a jogát, hogy a nem megfelelő erejű munkásokat a gazdaságba érkezés után minden térítés nélkül hazaküldhetik (LENCSÉS 1982, 67). A munkásszerződések igen gyakran előre gépelt, formula szerint szövegezett dokumentumok voltak, amelyekbe kézzel írták be a megállapodás szerinti járandóságokat és egyéb utólagos megjegyzéseket. Első pontjuk a szerződtetett munkások számát határozta meg az osztálybasorolás szerint, s ha szükségesnek ítélték a következő pontban meghatározták az osztályba sorolás kritériumait is. Például a Koós Imre által Ostoroson 1936. január 19-én aláírt szerződés, mellyel dr. Elek István és Ferenc szolgaegyházi bérgazdaságába szerződtek summásmunkára, így kezdődött : „A munkaadók szolgaegyházai bérgazdaságukba szerződtetnek 30 elsőosztályú férfi és 30 másodosztályú nő dolgozót. Elsőosztályú dolgozóknak tekinti a munkaadó azokat a dolgozókat, akik a kaszálást és a zsákolási munkákat is kifogástalanul elvégzik. Másodosztályú dolgozónak tekinti azon dolgozókat, akik a kaszálási és zsákolási munkák kivételével minden néven nevezendő mezőgazdasági munkát kifogástalanul elvégeznek" (1960, 20). Máskor a munkások megoszlási arányában nyilván15 Alba Regia XXI. 225