Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 21. 1981 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1984)
Tanulmányok – Abhandlungen - Demeter Zsófia: Summások Fejér megyében. – Gedingarbeiter im Komitat Fejér. p. 221–234.
E hatalmas területen a XIX. század második felében indult virágzásnak — tegyük hozzá: az indulástól fékezőerőként ható feudális maradványok miatt számos megtorpanás után — a kapitalista szemléletű árutermelés. A még mindig döntően gabonatermesztésre beálított extenzív gazdálkodás mellett egyre több figyelmet fordítottak a birtokosok a piaci lehetőségekre. Az 1880-as évekre mélypontjához érkező gabonadekonjunktúra az intenzív művelési módokat helyezte előtérbe, mint a birtok megmentésének utolsó lehetőségét. így vált sürgető szükséggé a kapásnövények és takarmánynövények termesztése, valamint az intenzív állattartásra való berendezkedés. E termények közül a cukorrépa-termesztés különösen fontos szerepet játszott, földrajzi lehetőségei miatt éppen a Duna mellékén (Sárközi 1972, II, 335). A cukorrépa a kapásnövények között is a legmunkaigényesebbnek számított: rendkívül sok kézi munkát, gondosságot igényelt. Természetes módon megnövelte a termesztésével foglalkozó uradalmak, elsősorban a Dunához közel fekvők, illetve a Duna kínálta szállítási lehetőségeket rövid úton megközelítők munkaerőszükségletét. A kapásnövények termesztésének és az idénymunkások tömegének növekedése közti kapcsolatokra Hagyó Kovács Gyula, a cisztercita rend előszállási uradalmának nagyhatalmú jószágkormányzója is rámutatott : „Ismeretes, hogy a mezőgazdaságban egyes időszakokban munkatorlódás áll elő, ami annál nagyobb, minél többféle a kapások termelése. Az uradalom, hogy minden munkát el tudjon végezni, kénytelen idegen munkásokat toborozni" (1938, 241—242). A kibocsájtó területek közül a matyók problémája a legismertebb a történeti és szociográfiai irodalomban. Anélkül, hogy az itteni földszűke és proletarializálódás okaival és előzményeivel szándékoznánk foglalkozni, jellemző Fejér megyei adatként csak egy tényt emelünk ki. A Mezőföld déli részén, Pálfa és Vájta vidékén a summás kifejezés helyi megfelelője a „matyó". Érdekes hogy épp ezen a vidéken találjuk a legtöbb példát arra, hogy helyiek, falubeliek álltak summásként az uradalom szolgálatába. Ebben az esetben is úgy jelölték azonban alkalmazásukat, hogy „matyónak álltam". Ugyanígy használták a kifejezést, ha messzebre szerződtek. A matyó kifejezés tehát számukra a legtöbb esetben a summásként e vidéken megfordult, érdekes, idegen csoportokat, a mezőkövesdieket és környékbelieket jelentette, így vált ezen alkalmazási forma köznapi megfelelőjévé. Talán nem indokolatlan ebből az egyetlen adatból is azt a következtetést levonni, hogy legtöbben summásként vidékünkre matyóföldről érkeztek. Bogdál Ferenc Koós Imre könyvét bevezető tanulmányában (1960, 8) 1925-ös adatokat tartalmazó térképet közöl. Eszerint ekkor 67 helyre jutottak el summásként matyók, ebből 15 Fejér megyei uradalom volt. E két adat természetesen csak a legfontosabb vonulatot mutatja, mellettük más irányokat is látni fogunk. Idegen vándormunkások alkalmazására természetesen már jóval korábban a XIX. század elején is találunk példákat. Éppen Fejér megyében, az előszállási uradalom gazdálkodásában fordult elő már 1814—15-ben szlovák vándormunkások alkalmazása szénakaszálásra, majd boglyázásra, és gyomtalanításra (Farkas 1965, 150). A szlovákokat ekkor útiköltségért és pénzért foglalkoztatták, kaszás bógeroknak nevezték, munkájukat bandagazda irányította. A „bugerok" kifejezés, mint „az aratásra jött tótok" megfelelője 1884-ben Pesty Frigyes hely névgyűjtése során is megjelent Nagyperkáta címszóval. (Pesty 1977. 247.) 1814-ben aratómunkásokat is messziről hozattak hajóval, akik azonban részért arattak, s a részes fizetség mellett az uradalom egységes ellátást adott nekik (Farkas 1965, 151). Az előszállási uradalom azért kényszerült erre a megoldásra, mert ekkorra már krónikus munkaerőhiánnyal küzdött. A napóleoni háborúk gabonakonjunktúrája hatására a XIX. század elején az egész 34 000 holdas területet házi kezelésbe vette, megművelésére azonban pusztáin letelepített csekély konvenciós cselédsége nem volt elegendő. Súlyosbította a helyzetet, hogy e hatalmas területen 181 l-ig, Hercegfalva (a mai Mezőfalva) telepítéséig nem volt jobbágyfalu, közvetlenül a telepítés után pedig kedvezményekkel kellett a telepeseket segíteni. így az ő robotos munkaerejük nem oldotta meg teljes mértékben a munkaerőgondokat (ibid., 148—149; A zirci 1885, 6). Az 1830— 40-es években további megoldási kísérleiként az apátság a birtok szélein 4 ún. zsellér-munkástelepet létesített. Három ilyen munkástelepből alakult ki később, 1928-ban Előszállás község. A telepeken házhely- és belsőségjuttatásban részesítettek 40—70 zsellércsaládot. Munkaerejüket a növekvő számú cselédség mellett jól kihasználták, de az még így sem fedezte a birtok modernizálásával párhuzamosan ugrásszerűen növekvő igényeket (Kovács 1938, 240—241). E két eset valamiféle előképe tehát a bérmunkások szabad alkalmazásának, de csak ideiglenesen, a sürgető szükség miatt fordultak ehhez a megoldáshoz. Munkaerőgondjaikat a feudális jellegű robottal és egyéb félfeudális szerződésekkel, az ún. ledolgozási rendszerrel igyekeztek megoldani nagyrészt még 1848 után is (A zirci 1885. 7). A két példa kétségtelenül hordozza már a summásság bizonyos jegyeit: távolról hozatott bérmunkásokkal dolgoztattak, az egyik esetben bandaként szervezve meg a munkásokat, a másik esetben pedig ellátást is biztosítva. A munkák jellege, fizetségük és alkalmazásuk időtartama (2—2 hónap) is eltért azonban a század végére általánosítható szokástól. 1848/49-ből vannak adataink az adonyi római katolikus plébánia halotti anyakönyvében arra, hogy ekkor szlovák és csehországi német idénymunkások dolgoztak az Adony és Ercsi közötti pusztákon (Lukács 1983, 186). Amint láttuk, a XIX. sz. utolsó harmada volt az a korszak, amikor az uradalmak intenzívebb gazdálkodásra való átállása miatt a summáscsapatok alkalmazásának általános vonásai kialakultak. Ezek keretei között Fejér megyében és a területét D—DNy felé meghaladó Mezőföldön számtalan egyedi eltérő vonás alakult ki. A századforduló agrármozgalmai miatt megnőtt az idegenből szerződtetett summások iránti kereslet. Fejér megyében különösen élezte a helyzetet az a tény, hogy a megyére a nagybirtok túlnyomó volta mellett a piacképesen termelni nem tudó törpebirtokok (5 hold alatt) nagy száma volt a jellemző. Az 1885-ös mezőgazdasági összeírás adatai szerint a vármegyék között Fejér megyében volt a legnagyobb (69,04%) a törpebirtokok arányszáma, ugyanakkor a 21 000-nyi törpegazdaság összesen 27 000 holdon gazdálkodva a művelhető terület 4,09%-át bírta (BECK 1918, 45, 88). Világos tehát, hogy az uradalmak részes222