Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 21. 1981 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1984)

Tanulmányok – Abhandlungen - Demeter Zsófia: Summások Fejér megyében. – Gedingarbeiter im Komitat Fejér. p. 221–234.

vagy napszámosmunkájára, különösen a nagy nyári munkacsúcsok idején a törpebirtokos elemek is rá lettek volna utalva, nem is szólva a természetesen napszámosmunkából élő helyi nincstelenekről. Az uradalmak azonban, éppen a századforduló aratómozgalmai és sztrájkjai miatt, szerintük „túlzott" bérköveteléseik letörésére tudatosan hagyták ki a helyi jelentkezőket a számításból, helyettük a „készségesebb", jobban rászoruló, így olcsóbb idegen munkaerőt alkalmazták. Nagyperkátán Győri Teréz uradalmában, illetve Kuffler Benő bérgazdaságában 1920-ban 60 borsodi, 86 Vas megyei, illetve 153 Heves megyei, 98 mezőkövesdi és 232 Szolnok megyei munkást foglalkoztattak, az indokolás szerint azért, mert a helybeliek túlzott bérkövetelésekkel léptek föl. Ugyanakkor Nagyperkátán 320 pár arató volt munka és megélhetés nélkül (LENCSÉS 1982, 21). 1924-ben Fejér megyéből 1988 munkanélküli aratómunkást jelentettek, s ezzel a megye az országos munkanélküliségi statisztika 2. helyén állt. A mezőgazdasági munkanélküliek száma Fejér megyében 1937-ben 3289, a munkáslétszám 9,6%-a, 1938-ban pedig 2715, a munkáslétszám 8,6%-a volt (Nádújfalvy 1941, 203). Az Országos Faluszövetség adonyi fiókja a megye főispánjánál próbálta elérni, hogy az adonyi munkanélkülieket a környező gazdaságok alkalmazzák ; kezdeményezésük eredménytelen maradt (LENCSÉS 1982, 26). Amit ebben a vigasztalan helyzetben a hatóságok tettek kétségbeesett látszatintézkedés volt. Megtiltották ugyanis, illetve külön engedélyhez kötötték az aratógépek használatát az uradalmakban. 1937-ben kirívó példaként külön engedéllyel arathattak géppel Pusztazámoron és Felcsúton {ibid., 30, 1). Egyik adatközlőm, Gyimesi Károly visszaemlékezései szerint Gräber—Kajtor pusztán 1922-ben állított be a tulajdonos egy mintaszerűen dolgozó kévekötő aratógépet. Még azon a nyáron le kellett a gépet állítania. 1923-ban ismét dolgoztatott a géppel, de úgy, hogy a gép által learatott gabonából ugyanúgy kimérette az aratórészt aratóinak, mintha azok vágták volna le. Ez viszont olyan felzúdulást váltott ki azokban, akik kívül rekedtek a pusztán, hogy a gépet végleg le kellett állítani a járási főszolgabíró rendeletére. (Gyimesi K. visszaemlékezése, kézirat, IKM adattára.) Illyés Gyula is foglalkozott az aratógépek problémájával (1952, 208—209). „Az uradalmak a szántást mindenütt szántógéppel végeztetik, a vetést vetőgéppel, a gabona cséplése is gépekkel folyik; az aratás azonban országszerte ma is kézierővel, kaszával és sarlóval történik, akár századokkal ezelőtt. Ez a magyar földművesmozgalmak egyetlen eredménye... Az aratógépek eltűntek, úgy, ahogy jöttek. Nem tudom, van e rá törvény, de dacolva a fejlődés parancsával Magyarországon, azt hiszem, ma egyetlen gabonaarató gép sincs üzemben. Gyermekkoromban a rácegresi gépszérűben még láttam egy párat, rozsdában fetrengve. A részes aratók morogva kerülgették a gépeket, s pusztulásukat siettetve titkon beléjük rúgtak. Rúghattak volna nyíltan is, ócskavasnak tekintette az uradalom valamennyit." A renitenskedő munkásokkal szemben az uradalmaknak megvoltak az eszközeik. Gyakran nemcsak annyit tettek, hogy nem alkalmazták őket, hanem másutt való kenyérkeresetüket is lehetetlenné tették. Lencsés Ferenc erre az esetre az adonyi Ott Ferenc és Rákász Mihály, valamint 120 aratópár társuk példáját említi (1982, 70). Az ilyen esetekből az uradalmak számára kár nem származott, hiszen csak ki kellett jelenteniük, hogy az általuk felajánlott bérért a helybeliek a munkát nem vállalták, s máris megkaphatták az idegenben való munkástoborzásra szóló engedélyt (LENCSÉS 1963, 191). Mindez a helyiek bérköveteléseinek, sztrájkmozgalmainak letörésére irányuló törekvés tehát tudatosan vetette fel mint megoldási módozatot az idegen summáscsapat szerződtetését. Érdekesen világít rá a fentiekre az előszállási uradalomban 1897 nyarán lezajlott sztrájk nyomán elindult folyamat (Sárközi 1972, 347—348). A sztrájkban résztvevő 56 munkás panasszal fordult az ipar- és kereskedelemügyi minisztériumhoz, hogy a Vajda Ödön zirci apát törvénytelenségei miatt írt régebbi feljelentésükre, amely törvénytelenségek miatt sztrájkoltak, semmiféle intézkedés, nem történt, így aratási keresetüktől elestek (MÉREY 1956, 35). Intézkedés a munkások érdekében ezután sem történt,, csak Vajda Ödön apát intézkedett saját érdekei szerint. 1898. február 11-én Fejér megye főispánjához írott levelében {A magyar munkásmozgalom 1954, II, 529) leírta a sztrájk miatti veszteségeket, majd közölte: „felfogadtam 450 munkást Mezőkövesdről, kik május 1-től október l-ig fognak dolgozni törvényes szerződés alapján az előszállási uradalomban, ha ugyan a vidék népe, mely így munkájától elesik, galádul meg nem akadályozza őket teendőikben!" A főispántól az apát csak a már megígért csendőrőrs. felállítását kérte. Az ilyen intézkedések hatására alakult ki már a múlt század végén az az ellentét, amely a helybeli munkások és az idegenek, a summások között a summásság intézményének fennállása alatt hagyományozódott. Jelentkezett ez abban, hogy a helybeliek lenézték, elmaradottaknak, szinte sztrájktörőknek tekintették az idegeneket, kigúnyolták viseletüket, beszédmódjukat, szokásaikat. Ilyen, mára már gúnnyá szelídült kenyérharc emlékei a mai adatközlők, az egykori falusi szegények visszaemlékezéseiben bőségesen hangot kapnak. Érdekes és itt jegyzendő meg azonban, hogy ez csak a falusi szegények szóhasználatában figyelhető meg. A különböző summáscsapatok egymást természetesen nem nézték le, sőt igyekeztek legalább ünnepnapokon, a délutáni táncokon összetartani (Szűcs Lajosné visszaemlékezése, Vájta, 1983). Illyés Gyula külön kitér Puszták népe című művében erre a kérdésre.. „A részes aratók a környékbeli falvakból jöttek, a havi munkások, a summások Vas megyéből vagy a Felvidékről. Mindkét csapat a zsellérségből került ki, de csak a szórakozott, felületes szemlélő tekinthette hasonlónak őket. Lefelé, a nyomor alvilágában a társadalmi rétegek között talán még nagyobb a távolság, mint fölfelé. Ég és föld választotta el őket. Csak a pusztán, a közös kukoricakapálás közben érintkeztek, hasonlóképpen ahhoz, ahogy az arisztokraták és bankárok valami közömbös legű nagyvilági szalonban..." (1952, 200). A pusztai cselédek ellenben igyekeztek segíteni rajtuk, összetartottak a summásokkal, szánták szegénységüket: „A cselédek szíve őszintén megesett ezeken a messziről jött időszaki munkásokon; fejcsóválva nézegették őket, s igyekeztek segíteni rajtuk. Mivel? Hol van az a fok, amelyen túl az ember már nem 223