Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 18. 1977/1978 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1980)
Tanulmányok – Abhandlungen - Gelencsér József: Az emberi élet nagy fordulóihoz kapcsolódó szokások Sárkeresztesen. – Wendepunkte des Menschenlebens in Sárkeresztes. p. 133–155.
A végletek közt számtalan átmenet található, az alapformák a maguk tisztaságában nem mindig jelentkeztek. Az eljegyzés ugyan nem tekinthető jogilag releváns aktusnak, de a falu szemében kötést jelentett. Az új helyzetben a legény bármikor mehetett a lányhoz, és a jegyeseknek már csak együtt illett mulatságba, szórakozásra menniük. Amelyik fél megbánta az eljegyzést, a jegyet köteles volt visszaadni, míg a másik nem. Többször is előfordult a jegyvisszaadás. Volt eset, hogy a fiatalok nagy, vidám kézfogó után marattak e. Ilyenkor különösen szemet szúrt az eset a falunak. A jegyet rendszerint úgy küldték vissza valakivel, a szomszéddal, rokonnal vagy nagygazdáknál a szógávaX. A visszavitelre nem nagyon vállalkoztak, hiszen nem fogadták örömmel a jegy visszahúzóját. A visszaadás pedig nagy szégyen volt annak, akinek visszaadták. A kézfogóhoz viszonyítva fordított helyzet állt elő, ha keresztesi lányt vidékre, más faluba kértek. Rendszerint a násznagyával jött a legény, s a találkozás után a lány szülei viszonozták a látogatást. Megtekintették, hogy hova kerülne a lányuk, háztájnézőbe mentek.( 9 ) A kocsira a lányukon kívül a jövőbeni násznagyukat, esetleg a násznagynét vették. A háztájnéző során egyezkedtek. Ha megvolt a konszenzus, a lány odaadta a jegyet. Amikor minden jól sikerült, csak késő este értek haza, úgy belemerültek a mulatságba. A lakodalom előtti időszak A lakodalmak időpontját a célszerűség és az egyházi előírások szabták meg. Mint országszerte, így Sárkeresztesen is farsangban, illetve ősszel, a munkák elvégeztével, a kukoricaszár vágása után tartották, de voltak tavasszal is. Adventben, böjtben sohasem. A század elején, a húszas évek végéig csütörtökön tartották a lakodalmat, hogy vasárnap, az istentisztelet napján ne legyen dáridózás. Már az 1576-os, majd az 1612-es egyházi törvények elrendelték ugyanis: ,,Megtiltjuk, hogy a mi gyülekezeteinkben lakodalmi ünnepélyek tartassanak vasárnap, mivel akkor a tisztességes lakodalom ürügye alatt főleg saját kicsapongásukra készítenek alkalmat az iszákosok, az Isten igéjét elhanyagolják és az Urat féktelen kicsapongásaikkal bosszantják. . . Szombaton sem engedjük meg az esketést, azon alapon, hogy az emberek vasárnap a lakodalom miatt bortól égjenek" (THURY é. n. I. 160). A harmincas években a lakodalom mégis inkább szombatra tolódott, de keddi napon, sőt a cselédeknél vasárnap is esküdtek. Az időpont rögzítése céljából a kézfogó utáni második vagy harmadik napon a fiatalok bejelentették szándékukat a papnál, a lakodalom előtt három héttel (9) Gyúrón háztűznéző néven hasonló módon történt. Bogár 1978. 44, pedig beiratkoztak a jegyzőnél a községházán. A pap a házasságkötési szándékot háromszor hirdette, hogy aki esetleges akadályról tud, az jelentse. Az I. világháború után, a húszas évektől a házasulókat háromszor egymás után, de ugyanazon istentiszteleten hirdették. (A hirdetés tehát tartalmát, lényegét elveszítette, puszta formaság maradt.) A kézfogó után egy héttel, úgy estefelé, a vőlegény egy szakajtóruhában fölfogva tányérra helyezett mátkarétest vitt menyasszonyának. Ha tudott, verset is mondott. Utána tervezgették a lakodalmat, beszélgettek. A lakodalom — előre meghatározott rendjén belül a variációs lehetőségekkel együtt, — általában a féktelen jókedv, az öröm színtere, ahol az átlagosnál messze jobb körülmények között lehetnek a meghívottak. Ünnepi ruhájukban, az étel, ital nagy mennyisége közt hangjukat kiereszthették, magatartásukat kevésbé kellett fékezni, az indulatoknak jobban utat lehetett engedni. Az esküvő előtt két héttel a szülők és a házasuló rendszerint együtt, újabban csak az utóbbi kérte föl a násznagyot, a násznagynét, a vő fény eket, a nyoszolyókat a tisztségre. A vőlegénynek és a menyasszonynak is külön-külön volt legalább egy vőfénye és egy nyoszolyója (koszorúsa). A közeli rokonságban levő legényekből, illetve leányokból lerültek ki. A két világháború közt a nagygazdáknál, az ötvenes évektől pedig a legtöbb lakodalomban számuk növekedett, de 3—3 pár fölé nem emelkedett. Közülük csak az első vőfényt és az első koszorúst különböztették meg, emelték ki. A vőfények, a lakodalom tisztségviselői voltak. Feladatuk a hivassál kezdődött, s szinte állandóan ,,munkában" voltak. A nyoszolyók elsősorban a menyasszony öltöztetésénél segédkeztek. A lakodalomban a jó körülményeket a szülők sokszor erejükön felül is igyekeztek biztosítani. Ne szólja meg őket a falu, ne vethesse szemükre a gyerekük, hogy milyen lakodalmat tartottak neki. (Bár volt akinek nem tartottak lakodalmat, csak az esküvő után volt egy kis étel-ital azoknak, akik elkísérték az új párt.) Előfordult, hogy a lakodalmat hitelben tartották. Ami a mennyasszonytáncon bejött, az elment a hitel kifizetésére. Sőt volt eset, hogy a vőlegényruhát, a csizmát ebből vették. ,,A gyángyi tönkrement a lakodalomba, e köllött annyi a fődeket." Nem is csoda mindez, hiszen az I. világháború után a lakodalmi előkészületeket még csak két nappal korábban kezdték; míg 1945 előtt már négy napon át sütöttek-főztek. Az 1950-es évektől az anyagi csőd veszélye már nem áll fönn, pedig a süteményeket már egy héttel a lakodalom előtt készíteni kezdik. A szakácsnék mindkét háznál a rokonok közül kerültek ki, a szülők meghívása alapján. A vendégek hívása Az ételek készítésével egyidejűleg, illetve azt megelőzően híták a vőfények a vendégeket. Az első világháború idején még kétszer hívtak. Akinél egyszer 138
