Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 17. 1976 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1978)

Közlemények – Mitteilungen - Kücsán József: Adatok a Mezőföld déli részének népi építkezéséhez – Angaben zum Volksbau im südlichen Teil von Mezőföld. p. 307–333.

szem előtt. A hátsó konyhából fűtötték a lakószobát, a másik két helyiség füsttelenítését sípkóménnyel oldották meg. A házaknak ez a nyújtása az eddigi lakatlan — parádés — helyiségek számát növelte csak, hiszen a család élete az esetek nagy többségében továbbra is a hátsó szobában zajlott. ÉLET A HÁZBAN Mint az ország többi részén, területünkön is általános volt több generáció egy fedél alatt élése. Ez nem a nagycsaládszervezet fennmaradásával, hanem az öröklés rendjével magyarázható. A házat a birtok tulajdonosai, a szülők, a majdani örökösükül kiválasztott gyermekük és annak családja lakta. Szükségesnek tartjuk ezt elöljáróban megjegyezni, mivel mint a fentiekben rámutattunk, a vizsgált lakóházak zöme háromosztatú, de a lakótérnek valójában csak a két szobája szolgálhat állandó tartózkodásra. Tekintve, hogy úgy a vizsgált falvakban mint a környező területeken általános szokás volt, hogy a három, illetve négyosztatú lakóházak egy helyisége — minden esetben az utcára néző elsőszobája — a család gazdasági, vagyoni helyzetét volt hivatva reprezentálni, amelyet lakásként nem használtak, így az élet tulajdonképpeni színtere a hátsó lakószoba volt. Ez az egészségtelen szokás meghatározta a lakás belső berendezésének ós a benne való életnek minden vonását. Az elsőszoba berendezési elveiben már a századfordulón eltért a korábbi sarkos elrendezéstől. Jellemzője, hogy az asztalt a szoba közepére állították, míg az ágyak, illetve szekrények a két oldalsó főfal mentén helyezkedtek el. Az ágyakat véggel egymás mellé állították, előttük helyezték el az asztalhoz tartozó négy széket (XI. tábla, 2). A magasra vetett ágyak letakarására régen fehér vászonból készült, csipkével díszített terítő szolgált, amit később a színes gyári ágyterítő váltott fel. Az elsőszoba — egyben a lakóház — díszhelyének az utcai főfal két ablak közti része számított. Ide akasztották a közeli rokonok, családtagok képeit, a tükröt, s más egyebet. Katolikus családoknál a szentképek az ágyak fölé, a hátsó falra kerültek. Az előszoba szekrényeiben tartották az ünneplő ruhákat, a fehérneműt, az ágy- és vászonneműket, ott volt a spórolt pénz, a fontosabb iratok, egyszóval mindaz, ami becsben volt, atnit félteni ós őrizni kellett. A szekrények tetején volt a befőttek nagy része, a télire eltett gyümölcsök — alma, birsalma, tólikörte — egy része is. A bejárati ajtó mögött a gerendába vert szögön lógott az ünneplő csizma, az asztal fölött pedig az aratókoszorú. Az ablakokat a keretre szerelt vászonfüggönnyel sötétítették el. Az természetes, hogy az új bútor mindig az elsőszobába került, s miután divatjamúlttá vált, használták csak rendeltetésének megfelelően, addig vigyáztak rá. Az elsőszoba szigorú rendjét csak kivételes esetben, többnyire lakodalomkor vagy ravatalozáskor bontották meg. Az esküvői vacsorához átalakított szobából kihordták a bútorokat, a fal mentén körben asztalokat helyeztek el. A fő hely — az ifjú pár helye — akkor is a bejárattal szemközti, két ablak közti terület maradt. Ravatalozáskor csak az asztalt vitték ki a szoba közepéről, helyére székekből és deszkákból ravatalt rögtönöztek, amelyen a halott a koporsóba tételig feküdt. Búcsúztatása az udvaron történt, ahol a koporsót a „szentmihálylovára" helyezték. Ha halott volt a háznál, a család többi tagja rokonoknál, szomszédoknál aludt a temetésig. A temetés után alaposan kitakarították, újra meszelték a lakást. Az elsőszobába régen dórit építettek, majd annak eltűnése után néhol cserépkályhát (VIII. tábla, 3), de többnyire a századfordulón általánossá váló vaskályha vette át a szerepét. Tekintve, hogy ezt a szobát nem lakták, fűtésére nem fordítottak nagy gondot, mivel a család minden tagjának megvolt a helye a fűtött lakószobában. Az elsőszobára legfeljebb hosszabb időre érkező vendégek elhelyezésénél volt szükség, bár faluhelyen a többnapos vendégeskedés nem volt divat, hiszen a rokonság többnyire egy faluban — rosszabb esetben pár óra járásnyira — lakott, s a rendszeres gazdálkodás sem engedett szabadságot a parasztnak. Ha nagyritkán mégis szállóvendég érkezett télidőben, akkor őt az elsőszobában helyezték el, ha lehetett be is fűtöttek számára, de ha nem, melegített téglát, cserepet kapott a dunnája alá. Az elsőszoba használatára, a paraszti értékrendben elfoglalt helyére legjobban egyik adatközlőnk szavai világítanak rá: „Az egy olyan szoba volt, amit mindig takarítottak, de sohasem piszkoltak." Amennyire üresnek és élettelennek tűnik a tisztaszoba zsúfoltsága ellenére is, olyanannyira mozgalmas és zajos élet folyik a hátsó lakószobában, különösen télen. A lakószoba berendezése tovább megőrizte a hagyományos sarkos elrendezést, de századunk közepére már ez is megváltozott. A diagonális berendezés alapmodellje szerint a tűzhely — jelen esetben a bejárati falon levő dóri — és az asztal egymással átlósan ellentett sarokban fogainak helyet. A hátulsó főfalon egymáshoz véggel állítva két ágy helyezkedik el. A lakószobában tárolóbútorként a kászli — derékmagasságú egyfiókos szekrényke —, néha sublót található. A kászliban tartották a kenyeret, edényeket, fiókjában apróbb konyhai eszközöket. A sublódban a mindennapi ruhaneműt, az asztali vászonneműt, konyharuhákat. Tárolóhelyek voltak még a vakablakok, amelyek ajtóval vagy anélkül való falba mélyesztett fülkék, egy-két polccal ellátva. Az ajtó mögötti falon volt a fogas, amelyre a naponta használt ruhaneműt akasztották. Egykor az ajtó mögötti sarokban állott a lésza, a léc vázas szalmafonatú ágy. Ma már nem találhatunk egyetlen példányt sem belőle, de a róla elmondottak ráillenek a hárságyra, melynek lésza elnevezése is volt (K. Csilléry 1972, 53. 28. rajz). A lakószoba ablaknál levő sarkában helyezkedett el a sarokpad, előtte állt az asztal. A pad fölé tükröt, képeket akasztottak a falra. Az asztalhoz tartozó szalmafonatos szókeket csak étkezéskor rakták az asztal mellé, napközben az ágyak előtt állottak. Az ágyak alatt volt a helye a tojásos bucsémak — gyékényből font köcsög alakú kas — de hideg tavaszokon ott tartották a kiscsirkéket ós más apróbaromfit is. A mestergerendán volt a szappan, a borotva, a biblia. Az ablak párkányát a muskátlis cserepek foglalták el. A lakószoba belső sarkában végeztek minden házimunkát, különösen téli időben, amikor még idényjellegű, munkák — fonás, morzsolás, tollfosztás — is hozzájárultak a napi teendőkhöz. Amikor a rakottsporhelt megjelenésével a szobába tevődött át a főzés színhelye, ott végezték a főzést előkészítő összes műveletet is. A házban napról-napra ismétlődő tevékenységek a főzés, az étkezés ós a pihenés. Idősebb adatközlőink még emlékeztek arra, hogy a szabadkéményes konyha tűzpadján főztek egykor nyílt tíízön, cserépedényekben. Később már a kemence tetején készítettek tűzhelyet, ezt is csak disznóöléskor vagy lakodalomkor. Ez a szokás századunk 30-as éveiig élt. A tűzhelyen az edények vasból készült háromlábakon, vagy sárból, vályogból épített padkácskákon nyugodtak. Minden főzőedénynek födője volt, hogy a koromtól és a pernyétől védjék az ételt. A már többször említett rakottsporhelt átalakította a főzés képét. Először is a színtér a lakószobába került, ami jelentősen csökkentette a szabadkéményes konyha szerepét. Megváltoztak a fűtőanyagok és az edények. Míg a szabadtűzhelyen többnyire fával kellett tüzelni — ami tartotta a parazsat, addig a rakottsporheltben a ház körül található hulladékanyagok is elégtek. Ilyenek voltak a kukorica- és napraforgószár, a morzsolt csuta, a gally, amelyek — alacsony kalóriaértékük ellenére — nagy mennyiségük miatt képesek voltak a sporhelt öntöttvas platniját felmelegíteni. Tekintve, hogy vidékünk fában szegény, ez a gazdaságossági szempont komoly súllyal esik latba. Mivel a sporhelt a főzőedényeket elkülönítette 316