Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 12. 1971 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1972)

Az István király emlékülés előadásai: - Szücs Jenő: István király Intelmei. – István király állama. XII, 1971. p. 271–275.

alább egészen nagy vonásokban megértsük a politikai elmélet klerikalizálódásának mélyebb történeti okait ós szükségszerűségét, annál is inkább, mert az Intelmek az ezredforduló után, az egykori Pannónia földjén keletkezett ugyan, de gondolati gyökerei a VIII —IX. század fordulójáig s az egykori Gallia földjéig nyúlnak vissza. Itt rejlik ugyanis a legfontosabb kulcs az Intelmek bonyolult, archaikus zárjának megnyitásához. A legfeltűnőbb mindenesetre az, hogy István király állama nagyon is megfogható politikai, intézményi és territoriális valóság volt; minderről azonban az Intelmekben jóformán még utalás is alig található. Tudnunk kell azonban, hogy e századokban ez egész Európában így volt. A középkori Európa születése idején, az V — VI. század fordulója táján a megdöntött római birodalom romjain berendezkedő barbár germán királyságok elvileg három forrásból meríthettek de facto hatalmuk elméleti alátámasztására és körülírására: a barbár, az antik ós a keresztény gondolatvilág örökségéből. Valamit mindháromból merítettek is, az első kettőből azonban tulajdonképpeni elmélet nem kerekedhetett ki, ellentétes okokból. A barbár uralmi szemlélet túlzottan kezdetleges volt ahhoz, hogy elmélet szintjére emelkedjék, s egyébként is háttérbe szorult az antik-keresztény örökséggel szemben. Az antik államfilozófia, a res publica differenciált szellemi építménye, a római közjog impozáns rendszere viszont semmilyen vonatkozásban nem illett rá a sokkal primitívebb szerkezetű, személyi függő viszonyokra épülő új regnumdk.ra. Rövid és doktriner kísérletezés után a jelenségeket nevén nevező, analitikus és racionális állambölcselet hoszszú évszázadokra kiszorult az európai gondolkodásból, hogy csak majd a XII —XIII. század folyamán, részben éppen a római jog, majd Aristoteles Politikája újrafelfedezése segítségével és a gondolkodás kezdődő laicizálódása nyomán kezdjen kibontakozni az egyházias burokból. A középkor kezdetén ugyanis, miután a laikus politikai elméleti tevékenység csődje nyilvánvalóvá vált, maga a római világi intellektuális réteg is kihalt, egyedüli elméleti faktorként az egyház maradt a színen. Tulajdonképpeni keresztény államteória azonban nem létezett, noha az egyház már a IV. században, Nagy Konstantin császár idején feladta korábbi álláspontját, minden világi hatalom elutasítását, s Róma államegyházává alakulva sok mindent magába szívott az antik gondolkodás elemeiből. Az egyházat azonban a részletek nem érdekelték, mert a világi hatalommal való kompromisszumot úgy oldotta meg, hogy egyidejűleg eszmeileg fenntarthassa a látszatát az őskeresztény elveknek is, a spirituális és világi szféra határozott elválasztásával. E kompromisszum nagy teoretikusa, még a. Birodalom bukása előtt, az V. század elején Szent Ágoston volt, aki mólyen a középkorig ható érvénnyel meghatározta a kereszténység államszemléletét. Szerinte minden világi hatalom rossz, az eredendő bűn terméke, az egyedüli tökéletes közösség a keresztények spirituális res publieája; ám (mint a való állapotoknak eleget téve megfogalmazta) a Civitas Dei ós az evilági állam „e földön kölcsönösen elvegyülve létezik", s a világi hatalom mégis jogosult, amennyiben — noha tökéletlenül — megvalósít valamit a jog, igazság ós béke elveiből. Ez a keresztény alapja a világi hatalom, az állam elvi elismerésének, de egyszersmind az egyház különállása, sőt felsőbbsége tanának is: a középkor kettős eszmei erőforrásának. E szemléletből két további fontos következtetés adódott. Az egyik, hogy az egyház norma- és értékrendszere szabja meg az uralom helyes formáját, a másik viszont, hogy e szemléletben az állam intézményi-politikai szerkezete érdektelenné vált, minthogy az uralkodónak mint felsőbb funkciókat betöltő személynek az erénykövetelményei kerültek előtérbe. Az első fontos eszmei fegyverré vált a pogány-barbár uralmi felfogás leküzdésében, a másik körülmény azonban megakadályozta, hogy az egyház az antik örökségből tulajdonképpen lényeges elemeket átmentsen a középkor századai számára. A VI — VIII. század e Szent Ágoston-i alapokhoz semmi igazán újat nem tett hozzá, mindössze alkalmazta azokat az új királyságokra, egyetlen lényeges ponton módosítva a kiindulóponton: a királyi hatalom isteni eredetének, isten kegyelméből, dei gratia való természetének hangsúlyozásával. Ez azonban éppúgy, mint az alattvalói engedelmesség biblikus érvekkel való sokoldalú igazolása, inkább keresztény „állampropagandának", semmint elméletnek minősül. Ugyanakkor a patrisztika továbbra is gondosan ügyelt az egyházi ós világi hatáskör világos szétválasztására, ami az V. század végi Gelasius pápa maximájában emelkedett tekintélyelvve e századokban: a világot két, elkülönülő autoritás kormányozza, a pápaságé es a királyi méltóságé. A valóságban persze a kormányzat helyét egyre inkább a káosz foglalta el a nyugati keresztény világban. A nagy változás a VIII. század vége felé következett be, miután a Karoling dinasztiából származó első frank uralkodók olyan birodalmat kovácsoltak egybe, amely csaknem egybeesett az akkori nyugati kereszténységgel, s a pápaságot is kiszabadították; szorongatott politikai helyzetéből. Ennek eredménye 800 karácsonyán Rómában Nagy Károly császárrá koronázása, magában a birodalomban egyházi ós állami intézmények összefonódása, s az a propaganda, mely a császár címeiben is kifejezésre jut: „az egész kereszténység kormányzója", „Krisztus helytartója", vagyis az uralomnak bizonyos értelemben egyházi szférába emelése. Sajátos módon azonban az egyházias állammisztika akkor bontakozott ki igazán, amikor Nagy Károly halála után, már a IX. század első felében a Karoling birodalom felbomlásnak indult. A kezdődő hűbéri zűrzavarban az egyház úgy igyekezett a gyengülő államok segítségére sietni, hogy az egyes uralkodókat ruházta fel mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyeket a kor Nagy Károlyhoz kapcsolt, sőt történetileg összekapcsolt a mitikus alakká nőtt első keresztény római császárral, Nagy Konstantinnal. Az új elmélet központjában az a misztikus gondolat áll, hogy egyetlen szerves, organikus emberi közösség létezik, az univerzális egyház, mely „Krisztus teste", Corpus Christi, feje pedig maga Krisztus — ahogy a tétel először egy párizsi zsinaton megfogalmazást nyert (829); minden lehetséges kormányzat, világi és egyházi egyaránt, csak ezen belül, ennek részeként működik. A világi uralkodói hatalom nemcsak relatíve jogosult szükségszerűség (mint még Szent Ágostonnál), nem is egyszerűen csak isten kegyelméből létezik (mint a korábbi három évszázad patrisztikájában), hanem a király isten közvetlen szolgája és hivatalnoka, minister Dei, s mint ilyen, Krisztus helytartója, vicarius Christi a földön, következésképpen az uralkodó király ós papi személy, rex et sacerdos egyszerre. A királyság, a regnum e koncepcióban immár nem az egyház mellett létező, tisztán világi autoritás (mint a gelasiusi tan értelmében), nem is az egyház feletti hatalom (mint Bizáncban), hanem az egyházon belül szemlélt kormányzati funkció; a királyt e szent funkciójában, sacrum ministeriumában — ahogy már 823 — 25 körül megfogalmazódik — a püspökök és világi nagyok segítik, ezáltal bizonyos fokig „részesülvén" az isteni feladatban. Eszmei értelemben tehát az állam az egyház szervóvó vált, másfelől viszont az egyház az államba mosódott bele, a királyi hatalmat pedig e keresztény államtan, túlszárnyalva minden eddigi propagandisztikus tevékenységet, különös eszmei magasságba emelte. Egyidejűleg azonban meg kellett találni az uralkodói hatalom túlzott megerősödésének, korlátlanságának is elméleti ellenszerét, hiszen a túlzottan hatalmas uralkodó árthatott magának az egyháznak is. Erre szolgált az uralomra való „alkalmasság", idoneitas VIII —IX. században kialakított új fogalma és mércéje: a király isten hivatalnoka ugyan országában, de csak annyiban, amennyiben erényeivel és tetteivel megfelel a keresztény világrend egyház által értelmezett követelményeinek. Az előírt erények Szent Ágostontól származnak, de beépülve ebbe az új koncepcióba, tartalmuk sok tekintetben módosult. Ezzel most nem törődve, hangsúlyoznunk kell azt a fontos körülményt, hogy tehát nem származási adottságok, vérségi jog, öröklés, hanem bizonyos elbírálható, megítélhető, sőt kritizálható tulajdonságok váltak ezáltal a király alkalmasságának feltételévé. 272