Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 12. 1971 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1972)

Az István király emlékülés előadásai: - Szücs Jenő: István király Intelmei. – István király állama. XII, 1971. p. 271–275.

Bármilyen homályos és misztikus ma számunkra ez a gondolatkör, tudomásul kel] vennünk azt a tényt, hogy Európában a XII. századig elméleti szinten az „állam" mibenlétét más fogalmi eszközökkel nem tudták megragadni; a maga nemében e teoretikusan kiegyensúlyozott gondolati építmény számít e korban államelméletnek, melyet némely kutatók találóan „funkcionális" államfelfogásnak neveznek. Formailag természetesen a politikai teória teljesen feloldódott a keresztény teológiában ós etikában ; ez a magyarázata, hogy az államelmélet műfajilag nem értekezésekben, hanem ún. királytükrökben, speculum régisekben, oktató hangú kompendiumokban jelentkezik, amelyekben az ideális uralkodó kötelező erényeinek taglalása áll előtérben, s melyekbe mintegy tükörbe pillantva, az uralkodó felismeri a kor királyeszményének vonásait. Nyilvánvaló, hogy az elmondottak során sokakban nőttön nőtt a kétely : mi köze e geográfiailag és időben látszólag oly távoli problémakörnek István királyhoz ? Mi köze lehet egyáltalán István kora magyar realitásainak ezekhez az elvont okoskodásokhoz? Holott tulajdonképpen máris az Intelmek problémájáról beszéltünk. Ez a mű ugyanis nemcsak műfajilag illeszkedik be a király tükrök sorába, hanem egész gondolati anyagát tekintve mélyen abban az eszmekörben gyökerezik, amely jórészt nyugati frank területen és jórészt a 820 — 40-es évek között keletkezett Karolingkirálytükrökben és a velük összefüggő zsinati határozatokban formálódott ki. Szerzők és címek hosszadalmas felsorolása helyett legyen elég itt e művek ós zsinati végzések keletkezési helyeit megnevezni: Orléans, Reims, Verdun; Párizs, Aachen, Worms. Az az ismeretlen klerikus, aki az új évezred elején Esztergomba vagy Fehérvárra jött, e műveket ismerte, ebben a gondolatkörben élt és a bennük kifejtett elveket ismertette meg István királlyal, hogy kettejükben szülessék meg az ötlet az elvek átültetésére. Az Intelmek a Karoling-típusú ós fogantatású politikai publicisztika utolsó hajtása Európában, írója csakis onnan jöhetett, ahol az ezredforduló idején a Karoling-hagyomány még elvenen élt; ily módon hazájául sem Németország, sem Ttália nem jöhet szóba, hanem az a terület, ahová István korának művészetót és egyéb intellektuális tevékenységét is a legszorosabb szálak fűzik: az észak-francia vidék ós Lotharingia. Ennek megállapítása azonban a problémának csak egyik fele, filológiai aspektusa, részletezése nem is tartozik ide. Sokkal érdekesebb számunkra a kérdés másik, eszmetörténeti fele. Tudnunk kell ugyanis, hogy a vázolt sajátos állammisztika érvényben maradt ugyan Európa-szerte a XI. század végéig, de hogy úgy mondjuk, alkotó korszaka a IX. század dereka táján lezárult. Ez úgy értendő, hogy önálló művek ezután Nyugat-Európában nem keletkeztek, hanem csupán részint egyszerű kompendiumok, hosszabb-rövidebb szó szerinti kivonatok készültek korábbi népszerű művekből, részint pedig a gondolatok összevontan, sztereotip formulák formájában és liturgikus szövegekbe ágyazva merevedtek meg a király koronázási szertatások rendjét előíró, nagyrészt a X. században szerkesztett ún. koronázis ordókban. Magát István királyt az 1000. óv karácsonyán a 96 l körül keletkezett ós 980 táján átdolgozott mainzi ordo szertartása szerint koronázták meg. Ennek pontosan ismert szövegében, a szertartás meghatározott fázisaiban, különböző püspöki orációkban elosztva, benne van az egész gondolati anyag lényege, ha különösen merev formulaszerűséggel is. Ha tehát István király csupán kötelességszerűen, mintegy a kordivatot követve akarta volna dokumentálni a keresztény Nyugat vagy saját környezete előtt igyekezetét, hogy az egykorú normákhoz igazodik, ós fiát is azokhoz hajlítja, elegendő lett volna e szövegek közül bármelyiket lemásoltatnia vagy belőlük kivonatot készíttetnie. Az író eljárása sem számított volna plágiumnak, mert ezt a fogalmat a kor nem ismerte, sőt egy írás tekintélyét csak növelte, ha minél több szó szerinti átvételt tartalmaz tekintélyes művekből. Az Intelmek azonban akkori fogalmak szerint szokatlanul önálló írásmű. Gondolatilag persze mélyen a vázolt eszmekörben gyökerezik, hiába keressük azonban benne az e korban megszokott szövegszerű kölcsönzéseket. Ezen túl szerkezete tagoltabb és könnyedebb, előadásmódja közvetlenebb ós frissebb, mondanivalója konkrétabb, egészében arányosabb és kecsesebb, mint többnyire terjengős, elvont ós nehézkes irodalmi előképei. Ha ez az írót dicséri, maga az a körülmény, hogy egy műfaj kései, de egyedülállóan önálló mellékhajtása éppen az akkor még nagyon barbár tájnak számító magyar földből sarjadt ki, már István királyra vet fényt. Az uralkodó legbelsőbb igénye kellett legyen, hogy államát ne csupán gyakorlati alkotásnak tekintse, hanem eszmei eszközökkel is megragadja — olyanokkal persze, aminők a kor intellektualizmusában kéznél voltak. Ami azonban Európa nyugati részein már merev sablonná kövesedett, az itt friss és eleven volt, jelezvén, hogy a gondolatkörnek az új évezred elején itt, a magyar valóságban sajátos jelentése és különös funkciója kellett hogy legyen. Mi az igazi értelme ós eszmei jelentősége tehát annak a koncepciónak, ami az Intelmek szemléleti keretét is meghatározza, hogy ti. a regnurn fogalma lényegileg beleolvad a „királyi méltóság (hatalom)" fogalmába, ez viszont ama „rendeknek" egyike (regalis dignitatis ordo), amelyek egy nagyobb univerzális egységen, az egyházban megtestesült kereszténységen belül és egyetemes normáknak alávetve találják meg funkciójukat? Az Tntelmek szemléletében és nyelvezetében a „nép" nem valami immanens politikai vagy etnikai egység, hanem a „szentegyház újdonsült népe" — 'novella sancte ecclesie plebs — , amelyet isten rendelt az uralkodó kormányzata alá; az állam, a „mi monarchiánk", nostra monarchia pedig a már említett jellegzetes ós korjelölő misztika jegyében a Krisztus teste, Corpus Christi gyanánt felfogott egyháznak (melynek feje Krisztus) új sarja és tagja ; az igazi uralkodó rex et regis jilius, ahol is az utóbbi azt jelenti: „Krisztus király fia", irodalmi és szabad formában visszaadva a szokásos vicarius Christi formulát. Az így felfogott ecclesia történeti keret is, amelyben besorolódnak az egykori keresztény római császárok is; a többször példa gyanánt említett „elődök",„régi királyok" nem dinasztikus ősökre értendők, hanem ebben az univerzális történeti képletben, a kereszténység korábbi uralkodóira. Mi az értelme és jelentősége továbbá annak, hogy az uralomra való alkalmasság mércéje egyedül e tágabb organikus egészen belül betöltött funkció; nem a vérségi jog, hanem a cselekedet, nem az öröklés, hanem meghatározott ós részletesen körülírt erényeknek (jobban mondva az etika kategóriáiban megfogalmazott politikai követelményeknek) való megfelelés? Próbáljuk meg e gondolati anyagot a kor demenzióiba vetíteni. István királynak nem csupán masszív, olykor fegyveres ellenállással kellett megküzdenie, hanem a társadalmi konzervativizmust eszmei hálózattal burkoló pogány etnikai tradíciókkal is, melyek egyebek közt uralkodó és társadalom viszonyát is megszabták. Igaz, hogy a pogány fejedelmi hatalmat is bizonyos, az uralkodó nemzetség vérségi mítoszában gyökerező szakrális képzetek övezték körül, egyszersmind azonban ősi tradíciók kötötték és korlátozták, egészen addig, hogy ha a társadalom előkelősége úgy látta, hogy az uralkodót a mitikus erő cserbenhagyta, megölték. Valószínűleg ez a sors érte Almost is a honfoglalás idején. A prefeudális-barbár uralmi szervezet ingatag és szellős volt, mint a pogány fejedelem sátra; nemcsak territoriális-intézményi fundamentuma volt gyenge, hanem hiányzott statikailag biztos eszmei boltozata is, aminek következményeit a X. század története számos vonatkozásban mutatja. A szilárdabb építkezéshez mindkét vonatkozásban a keresztény Nyugat adta a terveket; eszmei vonatkozásban éppen azokat, amelyeket az Intelmek foglalt össze. Mert — mindenekelőtt — innen kapta az uralkodó a hatékony eszmei érvet ahhoz, hogy radikálisan fölébe kerekedjék a pogány fejedelemséget még kötő tradícióknak, hiszen a hatalom mint olyan az új felfogásban nem csupán felülről, istentől származott, hanem kívülről, egy nagyobb organikus egység felől nyerte el indokolását. A pogány-barbár képzeletvilág az adott uralmi és etnikai 18 Alba Regia 273