Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 11. 1970 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1971)
Tanulmányok – Abhandlungen - Kovács László: A honfogaló magyarok lándzsái és lándzsástemetkezésük. – Die Lanzen der Landnehmenden Ungarn und ihre Lanzenbestattung. XI, 1970. p. 81–108. t. XXXI–XXXIV.
A harmadik változat, a kivivőfák sírhalomba szúrásának szokása onnan ered, hogy az előkelők temetésénél gyakran több lándzsát is a sírra tűztek (316> , a gyalogos vitézt pedig két lándzsáján vitték ki a temetőbe, melyeket azután az elkészített sírhant fej, ill. láb végébe döftek (317) . Ez a szokás később úgy módosult, hogy amikor már nem lándzsanyélen, hanem rudakra téve vitték nyughelyére a halottat, a síron hagyták a két kivivőfát (318) , melyeket a fejvégre állított emlékjeltől a „fűtül való" fától megkülönböztetésül „lábtul való" fának is neveztek (319) . A két kivivőfa leginkább csak ideiglenes sírj élként szolgált, s bár néhol kopjafaszerűen, gazdagon kifaragták (320 \ csak a végleges síremlék elkészüléséig díszlett (321) , másutt viszont még annak felállítása után is a síron maradt (322) . A zászlós temetkezés, a kopjafa, ill. a kivivőfák sírjelölő szokása tehát közös tőből, a lándzsás temetkezés, bői sarjadt. Első rávonatkozó adatunk a XV. sz.-ból való. 1486 decemberében Dengelegi Pongrác János erdélyi vajda halálakor, a budai templomban rendezett gyászünnepélyen, lándzsára tűzött gyászlobogót vittek a koporsó előtt (323) . Ez az adat cáfolni látszik azt a nézetet, miszerint a lándzsástemétkezés szokása Magyarországon csak a török hódoltság idején terjedt el (324) . Az oszmán törökség a vitézül elesett harcosait valóban zászlós lándzsával tisztelte meg (325) , de a temetkezési szokásoknak ez a találkozása legfeljebb feleleveníthette a magyarok meglevő, (316) „ . . Mikor földomborult a Sír, fejtől letűzték a díszes, lobogós kopját, s olykor a sír négy szögletére is tűztek egyet-egyet." MALONYAY D., A magyar nép művészete. Budapest 1909, II, 275 — 276. (317) Ibid, 288. (318) Ibid., 288; DOMANOVSZKY GY., Fejfák Szabolcs és Szatmár megyéből. NéprÉrt 29, 1938, 435.; I. BALASSA, О vengerszkih, 118. (319) GYÖRFFYL, Nagykunsági fejfák. NéprÉrt 8, 1907, 94 ; Arra is van példa, hogy a két kiviyőfát csak a fej vagy csak a lábvégre állították. SÁMUEL A., Kisküküllő vármegye református népének temetkezési szokásai. Ethn 29, 1918, 102. (320) Pl. Torockón. I. BALASSA, о. c, 118. (321) Ibid. (322) MALONYAY D., o.e. II. 288; J. HARMATTÁ, о. c, 378; Szinte a szokás kihalását mutatja az, hogy a Nagykunságban a temetőcsőszök kitördelték a lábtól való fákat, nehogy beletörjön a kaszájuk, s ezért a gyászolók sokszor egyenesen a sírba dobták a fákat. GYÖRFFY I., о. c., 95. (323) BERZEVICZY A., Beatrix királyné (1457-1508). Budapest 1908, 187. (324) Solymossy S. Szerint, a török temetőkbe temetkező kálvinisták a „törzsöktípusú" fejfáikon csillaggal, gombbal, buzogánnyal jelezhették különállásukat, de később hatott rájuk a törökök lándzsás sírjelölése, és a két forma a póznaszerű kopjafába olvadt össze. SOLYMOSSY S., ősi fejfaformák népünknél. Ethn 41, 1930, 60 - 70 ; С s a 1 о g J. szerint — G. D о u s a nyomán (cf. 325. jegyz.) — a kopjafák kialakulása nem a hódoltsági területen, hanem annak peremén, a törökkel minden vonatkozásban érintkező Erdélyben ment végbe. CSALOG J. Szentesi, 208 - 209. (325) Az id. Stephen Gerlach 1593-as kö vet járásakor figyelte meg, hogy „Was Kriegsleute sind, haben alle Copi auff dem Grab stecke" J. HARMATTA, о. c, 379. p. és 75. jegyz. Georgius Dousa belga teológus az 1580-as évek végén járt Magyarországon és Erdélyvagy már erősen hanyatló lándzsás sírjelölését. Valószínűleg Erdélyben mindvégig megmaradt ez a szokás, elképzelhetetlen ugyanis, hogy néhány évtized alatt átvették volna a „pogány hódító" — nálunk idegen, gyökértelen — temetkezési szertartását. A vitézi életmód hasonlósága sokféle kapcsolatot teremtett (326) , de a vallási élettel szorosan összefüggő területen lényeges változást nem hozhatott. Adataink a XVI. sz. folyamán megszaporodnak. Lándzsával jelölték az erdélyiek (327) és a magyarországiak is (328) elesett katonáik sírját, sőt lándzsa szerepelt az erdélyi fejedelem temetési szertartásában is <329) . Bár a bizonyító anyag nem bőséges, annyit joggal állíthatunk, hogy ,,a lándzsás temetkezés már a XVI. sz.-ban nemcsak a töröknek hódolt Magyarországon, hanem a Székelyföldön is teljesen kifejlett, pompás temetkezési forma volt, nyilvánvalóan nem a törököktől származik. . .hanem a magyarok régi temetkezési formája, amely még a honfoglaláskorból ered" (330) . A török uralom megszűntével szokásunk lassan Erdély területére szorult vissza (331) , ahol szinte változatlan alakban még a múlt században is megfigyelték <332) , további fejlődéséről már szóltunk. ben, s feljegyezte, hogy mivel a katolikusok és a lutheránusok nem engedték temetőikbe temetkeznie kálvinistákat, azokat a török temetőkbe temették, ahol „ . . a keresztek fogyatkozását, úgy azok helyett a zászlókkal lobogó tsidáknak és fejfáknak sokaságát tsudálta, minek okát tudakozván . . megértette, hogy a törökökkel együtt temetkeznének, azoknak, mint vitézeknek tsida, nékiek pedig fej fa jegyemlékül helyeztetnék." SOLYMOSSY S, о. c, 69. ; J. HARMATTÁ, o. c, 379. ; CSALOG J., Szentesi, 208. (326) Pl. ruházat, életmód, muzsika stb. Gf. TAKÁTS S., Bajvívó magyarok. Budapest 1963. (327) KŐVÁRY L., о. c, 108-109. (328) Takáts S. nyomán: J. HARMATTÁ, о. c, 379-380. (329) 1589-ben Báthory Kristóf temetésén a gyászmenetet két gyászruhás főúr nyitotta meg ; az egyik arany Szegélyes, fejedelmi címeres fekete lobogót vitt, a a másik „ . . balkezében gyász paizst viselt a fejedelem címerével, jobb kezében fekete kopja, melynek tetején kis lobogó, szintén a megholtnak címerével . . A templomhoz érve az egyik lovag a kopját a templom falába törte . ." KÓVÁRY L., о. c, 110-111; J. HARMATTÁ, o.e., 380. (330) Ibid., 380. (331) Ebben a telepítések nagy népességmozgalma is közre j átszhatott. (332) Siklód: ORBÁN В., о. с, I, 142; VISKIK., о. с. 224; Csávás: ORBÁN В., о. с, IV, Budapest 1870, 195.; MALONYAY D., о. с, II, 275. Orbán В. leírása egy Atyha-i előkelő temetéséről a maga teljességében mutatja be ezt a szép szokást: „A temetőben itt is megvannak a kopjak, s a temetés még most is harczias pompával történik. Egy a közel rokonok, vagy a falu tekintélyes egyénei közül szablyásan lóra ül, kit kétfelől két legény támogat, a lovon ülő kibontott üstökkel . . . lovagol a koporsó előtt, kezében viszi lefordítva a sír kopj át. A temetőben a sírnál lőnek, a behantolás után a zászlós kopját a sírra tűzi a lovag. A zászló fejér a fiataloknál, fekete az öregeknél, melyeket időnként, midőn rongyosodni kezdenek, megújítanak. Rendes összeölelkezése az őspogány és a keresztény szokásnak, mert tudjuk, hogy ázsiai őseink kopjákkal jelölték a hősök sírjait . ." ORBÁN В., о. с, I, 140. 103
