Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 4.-5. 1963-1964 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1965)

Tanulmányok – Abhandlungen - Kovalovszky Márta, K.: Borsos Miklós szobrászatának néhány formai problémája. – Sur la sculpture de Miklós Borsos. IV–V, 1963–64. p. 161–168. t. XLV–XLVIII.

tikusak, nem általánosságokról beszélnek, hanem mindegyiknek jellegzetes mondanivalója, hangulata van, mint ezt a különböző leányfejek esetében is megfigyelhetjük. Borsos egyik legkedveltebb témája ez, egész szobrászi pályája alatt farag ilyen leányfejnek, vagy női fejnek nevezett szobrokat. A Leányfej II. és a Leányfej (mindkettő 1943-ból) távoli művészeti korok hatását tükrözi. A Leányfej az archaikus görög fejek visszhangja. Az ovális, telt arc, a kis kiülésü szemöldökcsont alatt a mandulaforma szemek, a széles, lapos orr, a lágyvonalú széles ajkak önmagukban azonban csak jól-rosszul ellesett külsőségek maradnának, ha a szem távolba figyelő kifejezése, az orr és száj körül lengő, alig észrevehető, finom „archaikus mosoly" nem adnának maradandóbb tartalmat az arcnak. És persze mit érne mindez a lényeg megértése, s az újat teremtő képesség nélkül, mit érne, ha a művész nem törekedne arra, hogy szobra egyszerűségében épp oly monumentális, kifejezésben éppen olyan gazdag legyen, mint az archaikus fejek. Az a vád érhetné, hogy talán túlságosan is megőrizte a példaképek külső és belső jellegzetességeit. De egyrészt — mint láttuk — ez nem válik műve hátrányára. Másrészt bizonyos értelemben a Leányfej kiindulópont. Az arcahaikus szobrokban éppen az egyszerűség és ugyanakkor monumentalitális, az időtlenség, az örökké létezés állapotának megragadása izgatta. Hasonlót akart ő is kifejezni, és ehhez nemsokára önállóbb, jellegzetesebb formát talált. Tihanyba költözése sok mindennel gazdagította Borsos művészetét. Üj témákat, nőalakjaihoz új modelleket adott legelőször. „Erős vállú, erős lábú, kerekarcú asszonyok"

7 élnek itt, szobrain őket örökíti meg. Némelyiknek a címe is utal erre. Az egyik Tihanyi lány 1943-ban készült. A kerek arcot az egy tömegben hagyott, az arccal egységes tömböt alkotó haj keretezi. Az alacsony homlok alatt apró, hosszúkás szemek pillantanak a távolba, köztük a lapos pisze orr. A száj tétován elnyílik. A dús hajtömeg alakjában és egyenetlen, durvább felületében megőrzi a csiszolt felületű arcot. Az arc különös kifejezését, sugárzását, azt, hogy a száj nem mosolyog, mégis az egész arcon valami alig észrevehtő mosoly ömlik el, a mintázás teszi. Borsos itt a fő formákat, a kiugró szemöldökcsontot, szemgödröt, az orrot, a szájat és az állat kissé egybemossa. A kiemelkedő és besüppedő részeket nem hangsúlyozza, az orr alig emelkedik ki az arcból, a szemek magasan a lapos szemgödörben helyezkednek el. Olyan hatást kelt így, mintha távolról, vagy fátyolon át, csöppet elmosódva látnánk az arcot. (Ha7 Ld. az №Ъ1-<=ч Borsos kiállítás katalógusának előszava. sonló megformálással találkozunk a Leányfejneí —- 1941, Folly Robert tulajdonába.) Ideális fejein szinte kivétel nélkül ugyanazt az arctípust fogalmazza meg, nem etnografikus pontossággal, inkább a jellegzetességeket egykét fő formában összefogva. Ezért nem válnak illusztrációvá. Gyakran — egészen rejtetten —• nemcsak az embereket, hanem a tájat is megörökítik ezek a fejek. A Tihany leánya (1957) nem a vidékre jellemző típus, bár a tihanyi nők tipikus vonásai is benne vannak, hanem inkább mithológiai lény, valóságból és képzeletből öszszegyúrva, mely őrzi a természet elemi, vegetatív életét. Ezek a szobrok furcsa módon nemcsak műalkotások, szellemi produktumok, hanem ugyanakkor tovább tudják élni a kövek életét is. A fejek közül kettő üt el különösen, a Leányfej negatív formákkal (1948) és a Fej (1947). A Fej ötletét megint csak az adott márványtömb (lapos, hosszúkás) adta Borsosnak. Kettős probléma foglalkoztatta: a kő alakjának megtartásával mennyit kell lefaragnia, hogy az tárgyi képzetet nyerjen, a fej képzetét, másrészt hol az a határ, ameddig még el lehet menni, mi a legtöbb, amit el lehet hagyni, hogy a fej még mindig fej maradjon. A lapos kőtömb alakjához igazodó, oldalirányban összelapított fej (néhol alig feltűnően), három részre bontható, a fejre, a nyakra és a haj tömegére. Az arc tagolatlan, sem a szemek, sem az orr, vagy a száj nincs jelezve, így profilja sincs. A kőnek ezen az „arcon" keresztülfutó sötét erei és a felület érzékeny, finom hajlatai azonban utalnak a részletekre is. A tudatos művészi alakítás és az anyag adottságainak érvényesülése itt is olyan Összefonódottan jelentkezik, mint a Fehér torzónál. Hatásában ez is elsősorban vízmosta,, lapos kavics, de a tudatos művészi alakító munka jegyeit viseli magán. A fejek közül a Tihanyi pásztor (1951) az ideális fejek és a portrék határán áll, de már a portrékhoz van közelebb. Az idős parasztember fején ócska, elől lehajtott szélű kalapot visel, mélyen behúzva. A kalap széle alól ugrik elő sasorra. Szája körül lekonyuló bajusz. Az apró, messzire figyelő szemek a kalap árnyékából éles pillantást vetnek a távolba. Az arc határozott megfogalmazása, az egyéni vonások, a részletekre fordított figyelem közelítik a portréhoz. Az ötvenes években kezdődött Borsos „realista" korszaka. Ekkortájt gyakran használta anyagául a puhább, kevésbé ellenálló vörösmárványt, mely nagyobb teret engedett a részletek aprólékos megmunkálásánál. Borsos azonban ezeken a szobrain is mindig a főformákra épített, a részleteket csak ott és annyiban használta fel, ahol az jellemző lehetett. A 166