Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 4.-5. 1963-1964 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1965)

Tanulmányok – Abhandlungen - Kovalovszky Márta, K.: Borsos Miklós szobrászatának néhány formai problémája. – Sur la sculpture de Miklós Borsos. IV–V, 1963–64. p. 161–168. t. XLV–XLVIII.

Tihanyi pásztoron jól megfigyelhetjük ezt. A kort jelző ráncok nem hálózzák be az egész arcot, csak a szemek árkában húzódnak meg, a lecsorgó bajusz egységes tömeg, felületén néhány bekarcolás jelzi a bajusz-szálakat, a nyitott ing szintén csak jelzésszerű. Ez a szobor a leányfejekkel összehasonlítva talán külsőségeiben is többet ad vissza a tihanyi tájak emberéből. Már csak azért is, mert ott a természet és az ember egysége volt a fontos, itt maga az ember. Borsos portré-művészete korán kezdett bontakozni és bár az első időben olyan jelentős művekkel gazdagodott, mint a Barcsay-fej — legjelentősebb és legmélyebbre hatoló alkotásai az 1950-es évek elejétől születtek. A korai portrék, mint a Barcsay-fej és a Férfifej (Egry), csak egy tágabb értelemben vett portréműfaj kereteibe illeszthetők be. Elsősorban nem az adott egyén lelkivilágát akarta ezekben megragadni, más szempontok irányították. A Barcsay (1943. XLVII. t,4.) címe is kitűnően tükrözi ezt: nem portrénak, hanem „fejnek" nevezi, mintegy ezzel is jelezve, hogy mindenekelőtt a festő különös formájú koponyája, sőt mondhatnánk: annak kőszerű alkata érdekelte — nem a belső jellemzés volt a célja. A Férfifej tulajdonképpen nem Egry József portréja, hanem egy ideális fej, felruházva Egry néhány jellemző arcvonásával. Nem a követ alakítja itt a modellhez, hanem a modell vonásait a kőhöz. Ennek ellenére már ez a korai szobor megüti azt az alaphangot, melyet a nagy Egry-portré tovább modulál. Nem véletlen, hogy a Barcsay-fej, a Lykaportré stb. után körülbelül egy évtizedig nem vállalkozik portré-faragásra. A portréhoz valahogyan hozzá kell érnie a művésznek. Sok tapasztalatot, bölcsességet, mélyre való látást, a modellbe való belehelyezkedést, s ugyanakkor annak kívülről szemlélését, széles érzelmi skálát követel meg művelőjétől ez a műfaj, csupa olyan tulajdonságot, amellyel fiatalabb korban kevesen rendelkeznek. Az 1950-es évek hozták meg Borsos nagy portréit. Az Egry-portrét 1951-ben faragta, a Női portrét és a Női arckép medaillonnal címűt 1954-ben (mindkettőt feleségéről). A következő 60-as évek pedig egyszerre három olyan kiemelkedő művet hoztak létre, mint a Szalmakalapos nő, az Önarckép és a Szabó Lőrinc. Ezek közül, mint a legjellegzetesebbeket, most csak kettőt emelünk ki, az Egryről és a Szabó Lőrincről faragottat. Egry fejének megformálása már régóta foglalkoztatta Borsost. Erre mutat az, hogy már említett Férfifejének is Egry-vonásokat kölcsönzött, s majd egy évtized múlva, első portréjának modelljéül Egryt választotta. De ezt bizonyítják érmei is. 1947-től kezdve szinte minden évben több érmet is Egrynek szentelt és kereste a legteljesebb megoldást. A végső megfogalmazást éremben már csak jóval a szobor elkészülte után találta meg, 1958-ban. Nemi is más ez, mint a szobor transzpozíciója az érem felületére. Az Egry-portré (XLVIII. t.) is Borsos úgynevezett „realista" korszakába tartozik. A csontos vállakról emelkedik fel a szikár, inas nyak, amely az erős koponyát tartja. A sovány, beesett arcot a fejhez simuló haj keretezi, az arc karakterét a kissé hajlott orr, a mélyből kitekintő szemek, a szorosra zárt, szűkszavú száj és az orrtól lefutó, két mély ránc határozza meg. Az egyén külső jellegzetességeit tehát megtartja (azaz hasonlít a szobor modelljéhez), de ezekből csak azt hangsúlyozza, ami az arc kifejezését, az egyén állapottá változtatott hangulatát legerőteljesebben érvényre juttatja. A ráncolt homlok, összehúzott szemöldök, a lebiggyesztett száj, az áll megtört vonala és a száj körüli mély vonások egyenként fejezik ki mindazt, amit az arc leghangsúlyosabb része, a szemek sűrítenek össze. Ezek a mélyből kitekintő, kutató szemek fáradtságot, megtörtséget, árulnak el, szenvedést és reménytelenséget. A szobor kőszerűsége nemcsak a tartózkodó részletezésben nyilvánul meg, hanem abban is, hogy a kő felületének megmunkálása, vagy éppen nyersen hagyása is a mondanivaló kifejezését segítik. A Szabó Lőrinc portré Borsos legutóbb készült szobrai közé tartozik (1961), már a költő halála után faragta. Ezt is a külső jellegzetességeknek, a kifejezés érdekében való felhasználása és a mély pszichológiai jellemzés, a kettő elválaszthatatlan egysége teszi olyan megragadóvá. A magas, sovány emberekre jellemző, meghajló vállak és az előretartott nyak hordozzák a megadóan félrebillentett fejet. A magas, domború homlokra kétoldalt ráhull a zilált haj. A vaskos orr alatt a lefutó redők között határozatlan, gyermeki száj. A szemek távolról kissé hunyorogva néznek, mintha a tárgyakból csak ködös, hományos foltokat látnának. Milyen is ez az arc? Első pillanatra csúnya, de lassan kibomló. Gyermeki, s ugyanakkor sokat élt, sokat szenvedett emberé, megadó, szomorú, akarat nélkül való és mindent vállaló. Az arc gazdag tartalma mellett hirtelen nem is vesszük észre a szemüveg ábrázolásának nagy bravúrját. Ismerünk szemüveges szobrokat, ahol a szemüveg megoldása naturalisztikus és szoborszerűtlen — bosszantó, aplikalt drótkeret. Borsos a vastagüveges szemüvegnek csak a keretet jelezte, majd a szemek felé befúrt két tölcsérszerű „krátert". A szemek e „kráterek" aljából pillantanak ki, mint a rövidlátóké a vastag üveg mögül. Úgy érezzük, hogy a Szabó Lőrinc portré, bár 167