Demeter Zsófia: A pákozdi győzelem. Dunántúli védelmi hadművelet: 1848. szeptember 29–október 7. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 48. (1998)

Szószerinti hűséggel idézhetem különösen gróf Bubna, Miklós-huszárezredbeli őrnagy e szenvedélyes nyilatkozatát: „Az a nemzet, mely ily gyalázatos, gálád tettre képes, nem érdemli, hogy ügyeért életünket koczkáztassuk" s hasonló értelemben tört ki a sorhadbeliek részén, több oldalt is, a minden esetre túlcsapongó indulatosság, melylyel szemben a nemzeti tisztek több higgadtsággal igyekeztek az eset jelentőségét a maga természetes színvonalára leszállítani és eszszerűleg indokolni, hogy a mit a zavargó útczai csőcselék féktelensége cselekedett, a mit csak az cselekedhetett, azt nem lehet a nemzet terhére fölróni. Legkiválóbb figyelmet vont magára az elébb nevezett őrnagy, a ki a foparancsnoki álláspont közelében heveskedett és semmi által sem mérsékelhető fölindulásában végre kardját is ledobta a gyepre és eltávozott. Tudtom szerint követőkre még sem talált, s elvégre is csak egymaga volt az, a ki ez incidens következtében visszavonult. Azonban a vitatkozások egyre-másra növekedő hévvel folytak, úgy, hogy behatóbb meghason­lásoktól is lehetett tartani, midőn a magyar hadállás jobb szárnyán ágyúlövés dördült el; a táma­dás kezdődött. Mindenki helyére sietett; megszűnt az emberi ajkak vitatkozása; minek folytatásául a napi­rendre került nagyobb kérdésbe az ágyúk dörgése, majd sűrű puskaropogás szólott belé. Míg a sorhadbeli csapatok csendesen, nyugodt határozottsággal állották meg kitűzött helyei­ket, a nemzeti csapatok kibontva lengő zászlóik alatt fönnen hangoztatták elszánt lelkesültségöket, s helyenkint a Rákóczy-induló kíséretében közeledtek a háttérből a harczvonal felé. Lélekemelő látvány volt! Kiss Ernő csapatvezetés nélküli szemlélőnek maradt; magam pedig nevezett főnököm enge­delmével, önként jelentkeztem nyargonczi szolgálatra. Az ütközetnek lánczolatos részletezésére szükséges adatokkal nem bírok; mindazt, a mi egy hosszúra nyúló harczvonalon megesik, egyes ember nem is észlelheti; mindinkább csak a vég­eredményről s az ütközet folyamának azon mozzanatairól szólhatok tehát, melyeknek egyenesen szemtanúja voltam. A mint már emlitém, jobbszányunkon dördült el az első ágyú, ugyanott fejlődtek ki a csata első fokozatában a bán hadának balszárnyával kezdeményezett nyomatékos, de kimenetelökben eredménytelen támadásai is. - E megütközés folyamában ismételve megfordultam a harcz szín­helyén, honnan egy ízben azon jelentéssel térvén vissza, hogy fegyvereink mindenütt győzelmes előhaladásban vannak: az ottani helyzet iránt Kiss Ernő személyesen is tájékozódni kívánt, mi­nek következtében vele oda ismét átlovagoltam. A mint ez eljárásunk alatt tapasztaltuk, a bán hadseregében lévő vadászcsapatok már ekkor oly messze hordó puskákkal voltak ellátva, hogy egy ágyúüteg közelében megállapodva, egyelőre el sem képzelhettük, honnan potyognak oda apró golyók; míg az előtéren tovább-tovább szemlé­lődve, végre beláttuk, hogy az ellenfelől működő üteggel egy vonalban, homokbuczkák közül emelkednek ki szórványosan azon puskalövések füstgomolykái, mellyek lövedékeiket legalább 1200 lépésnyire szórták. 88

Next

/
Oldalképek
Tartalom