Demeter Zsófia: A pákozdi győzelem. Dunántúli védelmi hadművelet: 1848. szeptember 29–október 7. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 48. (1998)

vit E szónoklatnak s hatásának tanúja voltam. Petőfi, Vasvári s több ily népvezéri egyéniség közt a képviselőház baloldalán (a redut teremben) jó helyre vergődtem. Kossuth éppen súlyos betegségből lábadt föl, s oly gyönge volt, hogy úgy vezették föl barátai az ülésterembe. Híre volt, hogy beszélni fog, ha „bír". Hosszabb s nagyobbszerű szónoklatra részérói senki sem volt elkészülve. A betegség igen észrevehető nyomaival arcán s alakján, halványan lépett a szószékre. Az ember szinte féltette és mondani szerette volna neki: „Ne erőltesd s kíméld magad; várj, míg helyreállsz, hisz téged senki sem pótol." Ő valóban igen gyönge, halk hangon kezdé beszédét, engedelmet kérve a hallgatóságtól, hogy hangosabban nem bír szólni, de oly csönd volt a teremben, hogy még susogó hangját is meg lehete hallani. A haza állapotának föstésén kezdette, előadván, hogy kívülről nincs mit remélnünk, s magunkon magunknak kell segítenünk. Ezalatt a hangja mindegyre erősbült, mozdulatai élénkültek, s úgy tetszék, mintha a lelkesedés előbbi egész erejét visszaadná. Midőn már egy fél óráig beszélt, nemcsak ő maga, de a hallgatóság is elfeledkezett testi betegségéről, s a szónoklás állott előttünk, ereje egész nagyságában. A lelkesedés egyre fokozódott. Már minden egymásra következő mondata gyújtott, elragadt, meghatott, a közönség mintegy fuldokolt a hatás alatt, mert lelkesedése küzdött a figyelemmel, s elnyomta tetszése kitöréseit, hogy meg ne zavarja a szólót, s nehogy a zajban egyetlen szótag rá nézve értetlen maradjon. Midőn szónoklatában odáig ért, hogy a haza megmentése kétszázezer katonát kíván, a képviselőház nem állhatta ki tovább: nem várhatta, hogy beszédét, vagy bár e mondatot bevégezze, közbekiáltva: „megadjuk!", mint egy test fölállott, a karzat éljen-viharba tört ki, s néhány percig tartott a lázas jelenet, mely a magyar országgyűlések történetében a légritkábbak egyikének, s a forradalom egyik legnevezetesebb mozzanatának mondható. A nemzeti egyetértés e nagyszerű nyilvánulása mindenkit átvillanyozott, örömkönnyek csillogtak a szemekben, képviselők, hallgatók egymást átölelték, mintegy bizonyosnak tartva, hogy a haza meg lesz mentve. Azt hivők, hogy a szónoki hatást ennél magasabbra vinni lehetlen. De csalódtunk. Kossuth szónoki ereje határtalan volt. Nagy sokára a zaj lecsillapulván, a mély csöndben Kossuth a meghatottság lágy hangján, mintegy elfordítva magától az őt illető kitüntetést, szerényen meghajtotta magát, mondván, hogy ezennel meghajlik a nemzet nagysága előtt! A hallgatóság e ponton valóban nem tudta, mit csináljon. Érezte, hogy bármit cselekszik, már külső jelekkel ki nem fejezheti megindulását. E szónoki fogás váratlan és kétségkívül rögtönzött volt, mint általán Kossuth minden beszéde, és mégis a szónoklat történetében alig találhatnánk ehhez zsenialitásra foghatót. A lelkesedés zaja újólag kitört és nem is szűnt meg többé. 64