Demeter Zsófia: A pákozdi győzelem. Dunántúli védelmi hadművelet: 1848. szeptember 29–október 7. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 48. (1998)

Vajda János: Emlékek 1848-ból 1848 eldtt nem volt nemzetiségi viszály. Az oláh, német s különösen tót ajkú lakos csak azon bosszankodott, csupán azért haragudott, hogy ez nem akarta őt magyarnak bevállalni. Nem volt pedig fájóbb sértés, mintha valakinek azt mondták: te tót, te német! Aki eltagadhatta, eltagadta és magyarnak adta ki magát. Az oláh pór némi animozitással viseltetett a nemesúr iránt, a magyar és oláh pór bosszankodott, miért, hogy nem értik meg egymást: de ez nem volt nemzeti gyűlöletnek nevezhető. Arról, hogy e hazában a külön ajkú lakosoknak össze kellene veszniök nemzeti különbségük miatt: soha senki nem is álmodott, és hogy itt a magyaron kívül más „nemzet" léteznék, ez még gondolatban sem fordult elő soha, mert ha ötletképp előfordult volna is, maga az idegen ajkú lakos is kinevette volna, mint valami szörnyeteg abszurdumot. Annálfogva nagy volt a meglepetés, midőn az első horvát s szerb zavargások és vérengzések híre Pesten szétterjedt. Csodálkozott a magyarság és hallgatta, vajon mi lelhette őket! Tudva volt ugyan a kamarilla működése, mert hisz akkorában minden rosszat a kamarillának tulajdonítottak. Ha valamely népgyűlést a zápor szétmosott, ezt a záport a bécsi kamarilla küldte ránk. Akkorában a kamarilla oly divatos szó volt, mint most a centralizáció, germanizáció, bürokrácia s több efféle. De még így is megfoghatatlan volt, hogyan engedték magukat így elámítani a népek, midőn a magyar nemzet éppen a jobbágyi járom alól szabadította fel őket is éppenúgy, mint a többi magyar honpolgárt. Mert tudni kell, hogy a bécsi kormány mindig ellenezte e szabadelvű reformot; e lázadás tehát úgy tűnt fel előttünk, mintha a horvátok és rácok azért akartak volna ellenünk harcolni, hogy ők tovább is jobbágyok maradhassanak. Továbbá a pesti, illetőleg magyar mozgalomnak egészen a francia „égalité, fraternité" (egyenlőség, testvériség) jelszavas színezete volt, ki volt mondva és azonnal valósággal gyakorlatba is véve a rangok, címek, előjogok eltörlése, megsemmisítése. Álomnak tetsző rögtöni volt a változás, midőn a címekre előbb oly sokat adó, ős arisztokratikus nemzet legfelsőbb és legalsóbb tagja egyszerűen polgártársnak szólította egymást. Akármelyik gróf vagy báró minisztert a legegyszerűbb pesti munkás megszólíthatta az utcán egyszerű „polgárminiszter" címzéssel, és ez megtiszteltetésnek s egészen természetesnek tartaték. Az összes magyar nép választóképes lőn. És mind e jóltevő reform ingyen, egy csepp véráldozat nélkül, a kiváltságos osztály nagylelkűsége, erkölcsi emelkedettsége folytán lett a népnek mintegy ajándékul adva. A nem magyar ajkúakra nézve egy szóval sem tétetik kivétel a jogokra nézve. Honnan tehát az ellenségeskedés? - gondola minden józan eszű ember. De hát hiába, a baj megvolt s ellene védrendszerről kelle gondoskodni. Felállíttaték az első tíz zászlóalj, és az alvidékre küldetek. A had eleinte „önkénytesnek" nevezé magát, s a „honvéd" elnevezés később lett általánossá, amidőn már egy egész nemzeti hadsereg állítása lőn elhatározva Kossuth nagyszerű és emlékezetes szónoklata folytán. i 63