Demeter Zsófia: A pákozdi győzelem. Dunántúli védelmi hadművelet: 1848. szeptember 29–október 7. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 48. (1998)

- Ah, hallod, János - mondám társamnak, egy magas, barna sváb fiúnak -, a dobszó. Jönnek. Mehetünk. - Várj. Bemegyünk előbb a pincébe, eszünk valamit, és iszunk egy kis bort. Nem lehet tudni, mi történik. Nagyon jó sonkát hoztam. Nem tudtam ellenállni. Életem elsó rettenetes tévedése! Lementünk a hideg présházba. A papirosból nemcsak sonka, de hideg marhasült, sót pogácsa is került elő, fehér cipóval. Gyorsan és erélyesen ettünk. Főképp én, ki igen mérsékelt koszton éltem. - Igyál. Fehér. Iszunk vöröset is. Az még jobb és erősebb. Ittunk. Szívemet vagy csak a gyomromat soha nem érzett gyönyör töltötte el. Dalolni kezdtünk. Pohár pohár után csúszogatott. Muthék jó gazdák voltak, és sokféle boruk lehetett, és mi -úgy kellett lenni - ebből a sokféle borból, mindegyikből ihattunk. Nem hallottunk a további dobszóból semmit. Mintha valami távoli muzsikaszó zsongott volna a fülemben, de mozdulni gyengén tudtam. Csak nevettünk és ittunk. Muth János, mivel a feje fájt, friss szőlőlevelet vagy füvet hozott be, és szó nélkül lefeküdt. Láttam, hogy aludni akar. Küzdöttem egy darabig magammal, de az erős, égető borok után a friss hideg füvet igen megkívántam, s a fejemet odahajtottam a Muth János feje mellé. Teremtő Isten - kiáltottam fel, de már délután, rettentő álmomból -, János, a sereg... - Hagyj békét. Rég elmentek. Én már bent voltam az országúton, már szállingóztak hazafelé. Tamáska csizmadia egy vég posztót hozott a nyereg alatt. -Hát ló? - Ló, ló, horvát ló. Gyönyörű kis ló, szürke. Sírva fakadtam, hogy ily szerencsétlenül jártam. Kitámolyogtam én is, és csak lassan nyertem vissza erőmet. Óh, milyen dalolva, kiabálva jöttek a szekszárdiak, a tolnaiak, a földváriak. Mindenki hozott valamit, vásznat, ruhát, késeket, villákat, ezüstneműeket. Üresen nem jött senki. Sok volt, aki mqst gyönyörű lovon ficánkolt előre-hátra. Jött a Muth kovács is egy csomó gyönki svábbal. Sisak volt a fején, és fényes, vékony kard az oldalán. A hátán valami tömött batyu. Azt mindjárt oda is adta Jánosnak, hogy: nesze vidd. - Hát az apámat nem látta, Muth bácsi? - A te apádat? Hm, hol is láttam? Az ott lesz a tisztek között. Hm, neki jó dolga lehet, azt választ, amit akar. - Hát mit csináltak, Muth bácsi? - Mit csináltunk? Megettük a horvátokat egy fóiöstökömre. - Mind? - ujjongottam örömömben. 112 -