Demeter Zsófia: A pákozdi győzelem. Dunántúli védelmi hadművelet: 1848. szeptember 29–október 7. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 48. (1998)

Röhögtek az emberek, és igen vigan, harci nótákat dúdolva haladtak a falu felé, mert akkor még Gyönk falu volt. Én elmaradtam, hogy várjam apámat. Majd egész Hidegkútig elébe mentem. Meg is találtam. Üldögélt egy útszéli körtefa alatt, a luteránus kántorral, Schneider Jánossal. Gyalog jöttek bizonyosan, mert a kántor még a csizmáit is lehúzta, és úgy pihent. Apám odatámasztotta széles, kopasz fejét a fa derekához, és csöndes mosollyal nézett reám. - Hát te hol jársz, fiú? Nem mertem elmondani, mi történt velem, csak fürkésztem, hogy apám mit hozott. - Mit hoztam? Hát rabló vagyok én? - De Tamáska lovat hozott meg posztót... - Eltakarodol! Többet nem is kérdeztem, csak jó távol leültem egy bokor mellé, és néztem a hősöket, kiket én lelkemben egészen más alakban képzeltem el. Estvére hazaértünk. Volt vagy tíz vendégünk a szekszárdi nemzetőrökből, kik mind mesteremberek voltak, és hangos örömmel dicsekedtek zsákmányaikkal. Ekkor hallottam, hogyan történt az egész ozorai csata: hogy rakták le a horvátok a fegyvert és a magyar dicsőség egyszerre hogy felragyogott. Hogy apám az első vonalban állott mint parancsnok, és a horvátok gyávasága miatt csak egy becsületes puskalövést se tehetett. Azonban azért a nemzetőrök rendkívüli hősi dolgokról beszéltek, melyeket okvetlen elkövettek volna, ha a horvátok - élve a gyanúperrel - a fegyvert idejében le nem rakják. Most tudtuk meg, másnap, hogy a falu legénységének a fele a szénába bújt a padlásokon; és onnan húzgálták ki őket - félholtan. Tolnai Lajos: Az ozorai csata. Részlet a Sötét világ című önéletrajzi regényből. Budapest, 1894. 113