Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

58 Reisz József falujáról, Lajoskommáromról meg kell említeni, hogy jómódú gazdái már az 1930-as években önkéntes alapon fogyasztási és értékesítési szövetkezetet alakítottak. A szövetkezetnek - naplójának tanúsága szerint - Reisz József is tagja volt, így a vásárlásnál és terményeinek értékesítésénél élvezte a szövetkezés nyújtotta előnyöket. LUKÁCS LÁSZLÓ A VELENCEI-TÓ NÉPRAJZA A Velencei-tó néprajzi kutatásának nem kisebb tudománytörténeti előzménye van mint az, hogy Velencén kezdte el a magyar halászat kutatását 1883-ban Herman Ottó. A halban, nádban gazdag tó, az északi partján húzódó hegység három fontos foglalkozást biztosított a tóparti lakosság számára: a halászatot, a nádvágást és a szőlőművelést. Herman Ottó a múlt század végén felkutatta a tóban használt halászszerszámokat: a varsát, a cérnahálót, a szigonyt. Utóbbi használatát - a halak megsebzése miatt -éppen az ő javaslatára tiltották be 1910-ben. A szigony eltiltása után a Velencei-tó halászainak nem volt olyan szerszáma, amivel a nádasokban, csapásokban a kis vízben dolgozhattak volna. így 1912-ben három sukorói halász a nyeles borító alapján új szerszámot készített, a zsákos tapogatót. Ennek egyik oldalára erősített, hálóból készült zsákba jutottak a sekély vízben leborított halak. A zsákos tapogató még az 1910-es évek második felében valamennyi Velencei-tó környéki faluban elterjedt. A régi Velence közelebb esik a vízparthoz, mint a többi község. Itt a halászok által lakott házsorok, közök egészen a tópartig értek. Ilyen volt az alszegen három kis halászköz: a Váradi-köz, a Tóbíró-köz és a Kis-köz. A halászházak nagy része csupán szobából és konyhából állt. Természetesen nádtetősek, s valamikor nádból volt a kerítésük is. A halász udvarok képéhez hozzátartoztak a száradó hálók, varsák, tapogatók. A Velencei-tó sekély medencéje a nád növekedésére igen alkalmas. Területének egyharmad részét nád fedi. A nádas részben összefüggő területeket borít, mint a Dinnyés-Pákozd közötti részen, vagy nádszigeteket alkot a tóban. Ez a nagyméretű nádas Pákozd, Sukoró, Velence és Gárdony határához tartozik. A négy község lakosságának a nádvágás telenként jelentős jövedelmet hozott. Ezért mondták Fejér megye más községeiben irigykedve, hogy itt kétszer is aratnak. Nádvágáskor a tó jegén kétféle kéziszerszámmal dolgoztak: a tolókaszával vagy a gyalázkával. A tolókasza acél élből, két fa nyélből készült nagyobb, a gyalázka régi kasza darabjából készített kisebb eszköz. A nádvágás segédeszköze a jégpatkó. Ezt a tolókasza használatakor és a nád kihordásakor kötötték fel a bakancsra, csizmára. A tó jegén kévébe kötött nádat gyalogszánkóval húzták ki a partra, ahol süveg alakú kupacokba rakták. Ezek a süveg alakú nádkupacok ma is hozzátartoznak a tóparti községek képéhez. A nádat a Velencei-tó környékén tetőfedésre használták. Sukorón, Pákozdon és Velencén két évtizeddel ezelőtt még egész házsorokat találtunk náddal fedve. Ma is ilyen a műemlékileg védett sukorói Szilvás sor.