Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

52 tartották, féltékenyen őrizték. A koldusok értették a féreg- és patkányűzés fortélyait is. A Fejér megyei Isztiméren például emlékeznek arra, hogy az 1920-as években járt egy koldusember, aki varázsszöveget mormolva, napkelte előtt végezte a sikeres patkányűzést. A varázsszöveg titkát féltve őrizte, nem árulta el senkinek. Mint említettem, a koldusoknak adakozni a közösség íratlan szabályai közé tartozott. A Fejér megyei, svábok lakta Pusztavámon úgy tartják, hogy a szomszédos Móron azért nincsen templombúcsú, azért tiltotta meg az egyház, hogy a móriak megünnepeljék a templom védőszentjének a napját, mert a koldus éhen halt Móron. A móriak erre úgy vágnak vissza, hogy a koldus Pusztavám felől jött, ahol már eleve kiéheztették. VARRÓ ÁGNES A BATYUZÁS Magyarország északi részén még néhány évtizeddel ezelőtt a batyuzás szerepelt első helyen az emberi erővel történő teherhordási módok között. A batyu, ajda vagy zajda teherhordó ruhába csomagolt holmi, amelyet elsősorban háton, ritkábban vállon cipeltek. A teherhordó ruháknak két fajtája ismeretes: a durvább, kendervászonból szőtt, díszítés nélküli, körülbelül mésfél méter szélességű négyzet alakú lepedő, valamint a lenvászonból, pamutos vagy félpamutos vászonból készült hímzéssel, szövött mintával díszített méteres oldalhosszúságú teherhordó ruha. Az előbbi elnevezése igen változatos: fiamvas, trőnye, ponyus, korcos. Négy sarkára a palóc terület kivételével kötőszalagot, korcot, tracskát, trakot varrtak, amelynek segítségével a nyakban vagy a mell alatt öszekötötték a batyut. A finomabb alapanyagból készített, kötőlék nélküli teherhordó ruha az abrosz. A ház körül vagy a határban végzett munkákhoz a durvább minőségű hamvast használták. Egy-egy háztartásban több, négy-öt darab is volt. A legkopottabbat az istállóban tartották, az állatoknak ebben hordták a takarmányt, szalmát. Ez többnyire férfi munka volt. A trőnye négy korcát megkötötték vagy összefogták a teher felett, és félvállon vitték. Az asszonyok gyakran vitték haza a fát trőnye segítségével az erdőből. Ugyancsak a nők zsákot is cipeltek teherhordó ruhával oly módon, hogy negyedébe hajtották, és a például babbal teli zsákot a hátukra szorítva vitték vele. Nélkülözhetetlen volt a ponyus a fűszedésnél. Ilyenkor kötényszerűen a derékra kötötték, a két alsó sarkát pedig a kézben tartva szedték a füvet a ponyusba. Idős asszonyok még emlékeznek arra, hogy hasonlóképpen kötötték fel a trőnyét, amikor krumplit ültettek belőle. Ha nagyobb mennyiségű füvet vagy szénát messzebbről szállítottak, a trőnyét leterítették a földre, és gereblyével belehúzták a szénát. A két szemben lévő kötőszalagot átkötötték a terhén, leguggoltak vagy féltérdre ereszkedtek, megfogták a másik két kötőléket, a hátra lendítették a batyut és a két korcot a nyakban megkötötték. Elmaradhatatlan volt a trőnye a határban végzett munkák alkalmával is, de ha a mezőre mentek, már tiszta trőnyét kötöttek fel. Kapálás, aratás idején az asszonyok ebbe csomagolták az enni és innivalót. A kenyeret kenyérkendőbe tették, a vizet demizsonban rakták a trőnyébe. A kapát, sarlót a háton vagy kézben vitték. A kisgyermekes fiatalasszonyok a járni nem tudó gyermeküket gyakran vitték a mezőre a hátukra kötött trőnyében. Ha városba, vendégségbe mentek, már külön erre a célra készített, gazdagon hímzett gyerekhordó