Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

51 EGY JELLEGZETES VÁNDORALAK: A KOLDUS Megszokott, mindennapos látogatói voltak még néhány évtizeddel ezelőtt a falvaknak, pusztáknak a koldusok. Többnyire magányosan vagy ketten járták tavasztól őszig a környéket, s egyik házból a másikba betérve kéregettek. Illyés Gyula így emlékezik vissza rájuk a Puszták népében: „Koldusok kivétel nélkül mindennap jöttek, néha többen is. Nagy részük közvetlen és keresetlen kéregető volt, elképesztő, milyen állapotú, ha nem sajnálták a fáradtságot, a tíz-tizenöt kilométer gyaloglást, hogy egy-egy cselédkonyha előtt rázendíthessenek keserves imáikra s énekeikre. Egy kis kenyérhéjat kaptak, egy fej hagymát... a napi kiadást sem keresték meg. Legtöbbjüket ismertük. Szolgálatból kikopott vagy valami baleset folytán munkaképtelenné vált régi cselédek voltak. Meghatározott körzetben járták a vidéket, pontos időre tértek vissza, mint a szenvedés szegődtetett csőszei." Elhanyagolt, szánalmasan kopott külsejük, ócska, rongyos ruházatuk miatt a gyerekeket is gyakran fenyegette így az anyjuk: „Odaadlaka koldusnak, no meglásd, elvitetlek a koldussal! " Kezükben mindig botot vittek a kutyák távoltartására. Hangos „Dicsértessékkel" vagy énekléssel hívták fel magukra a figyelmet. A koldusok szövege nyomorult életükre vonatkozott és adományozásra szólította, kérte a környezetet. A koldusok között sok testileg fogyatékos, sánta, béna, vak ember volt, azonban olyanok is akadtak, akik színlelték az elesettséget, sántának tettették magukat, csakhogy szánalomra méltóbbnak látszanak. A gazdasszonyoktól kaptak egy-egy bögre babot, lisztet, egy-két tojást, kis darab kenyeret, sót, esetleg egy kanál zsírt. Az adományokat külön-külön tarisznyába vagy edénybe gyűjtötték. Például Bakonycsernyén emlékeznek, hogy a koldus nyakában két tarisznya lógott, az egyik elöl, ebbe tette a tojásokat, egy pedig hátra felé, amibe a lisztet vagy babot töltötték. Ha a koldus látta, hogy a gazdasszony egy bögre liszttel fordul ki az ajtón, már előre kiabálta: „Isten fizesse meg, tegye bele hátul". A koldus szavai szállóigévé váltak Bakonycsernyén, mert így köszönik meg egymásnak a kapott ajándékokat, vagy az ellen- / szolgáltatást nem váró szívességet. A bakonycsernyeiek egyébként úgy tudják, hogy az említett koldus Bodajkról járta a vidéket, ahol nagy házat épített a kapott adományok értékesítéséből. Két fia volt, és a bakonycsernyeiek azt is tudni vélik, hogy az egyik fiára a vagyonát, a másikra a koldusbotot hagyományozta, és ez utóbbi fia szintén nagy gazdagságra tett szert az adományozók jóvoltából. A kéregető koldusnak mindenki adott valamit. A falu közössége tartotta el őket, a koldust elkergetni, elzavarni megvetendő cselekedet volt. Amelyik háznál rájuk esteledett, megengedték, hogy az istállóban meghúzzák magukat éjszakára. Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi részén lévő falvakban halottak napja estéjére sütötték az úgynevezett kolduskalácsot, finomabb kalácstésztából készített kis cipókat. Este mikor gyertyát gyújtani mentek a temetőbe, ezt a kis cipót is magukkal vitték, és a temetőkapuban álló koldusoknak adták. Sok esetben a koldusok nemcsak szavakkal, hanem gyakorlati tanácsokkal, szolgáltatásokkal köszönték meg az adományokat. A koldusok fontos hírvivő szerepet töltöttek be. Rájuk lehetett bízni üzeneteket, híreket, információkat hoztak-vittek, s adtak tovább a falvak között. A népi orvoslás módjait kutatva számos különlegesen hatásos gyógyító eljárásról, azok eredetéről mondják azt, hogy egy koldustól hallották, egy koldustól ismerik. A koldusok, különösen a koldusasszonyok, kiválóan értettek a gyógyfüvekhez, számos gyógyító varázsigét, imádságot tudtak sokféle betegség, nyavalya ellen. Ezek szövegét titokban