Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

49 bekapcsolódásukat szintén elősegítette. A 16-17. században még a török által megszállt Dunántúlról Stájerország, Alsó-Ausztria felé folytattak állatkereskedelmet. A Dunántúl török alóli felszabadulása után, a 18-19. században és századunk első évtizedeiben az állatkereskedelem mellett egyre inkább a fa-, bor- és a gabonakereskedelem vált erőteljesebbé. Az ebből származó jövedelem kipótolta a közepes és a rossz minőségű felső-őrségi földeken folytatott növénytermesztés gyenge terméshozamait. Ugyanezt a célt szolgálta a dunántúli uradalmakban a 19. század második felében és századunk első két évtizedében vállalt részesaratás, vagy a summásmunka is. Az alsóőri Horváth György és felesége Seper Zsuzsanna 1770-ből ránk maradt hagyatéki leltárából arról értesülünk, hogy az örökhagyók házánál 80 akónyi boroshordó van. A hordók Magyarországra valók, aki az örökösök közül visszaviszi azokat, örököstársaitól akónként egy garast kap. Az örökhagyó dunántúli fuvarozásainak irányát jelzi, hogy Szombathelyen deszka árával, 9 forint 50 garassal tartoznak neki, Veszprémben viszont ő adós 83 forinttal a vaskereskedőnek. Az utolsó alsóőri deszkás Farkas János volt, aki még az 1930-as években is szállított építőfát a Dunántúlra. Fia, Farkas Ferdinánd ma Alsóőrben fakereskedő és fűrésztelep tulajdonos. A felsőőri Pál Sándort a két világháború közötti időszakban Köveskál megmentőjének nevezték, mivel ő a Káli-medence és a nyugati határvidék, Burgenland közötti borkereskedelmet még akkor is folytatta, amikor a többi borkereskedő nem, vagy sokkal kevesebb bort vásárolt az új határ meghúzása és a világgazdasági válság miatt. Szekerei visszafelé felsőőri fenyőerdejéből faanyagot, szőlőkarót, lécet hoztak. Varga Ignác A Felső Őrvidék népe és nyelve című tanulmányában 1903-ban így emlékezett meg a felső-őrségiek dunántúli fuvarozásairól, munkavállalásairól: „Az élelmes és vállalkozó kedvű őrvidéki ember négy-ötféle mesterséget is űzött és űz egyszerre: földet művel, fúr-farag (híresek az őri bicskák), kocsmát tart, s amellett még ,kereskeszik' is, elindul, ,le Magyarországba' deszkával, szitával, rostával s más effélével, eljut Vas megye egyéb részeibe, Sopron, Zala, Somogy, Veszprém megyébe, még továbbra is, s hoz visszafelé bort, gabonát, gyümölcsöt. Keresve is alig lehet köztük olyan felnőtt embert találni ki be ne járta volna s ne ismerné helységenkint a fél Dunántúlt. Aratni és egyéb munkákra is járnak lent Magyarországon, úgy hogy ily módon a hegyes-dombos vidékbe beékelt őrvidékiek s a síklakó többi magyarság közt az állandó összeköttetés fönnmaradt." LUKÁCS LÁSZLÓ VENDELEK Illyés Gyula Puszták népe című könyvének talán legizgalmasabb fejezeteiben a mezőföldi uradalmi pusztákat felkereső vándoralakokat mutatta be. A vándoralakok egyik csoportját vándollóknak nevezte, és ezt írta róluk: „Este érkeztek, s csak szállást kértek. Rendes helyük volt a borjúistállókhoz épített kis csalamádéfészer, a gugyesz; a pusztagazda ide vezette őket, miután valamennyit gondosan megmotozta, s gyufát, pipát, kést elszedett tőlük. Egészséges, erőteljes emberek voltak, akadt köztük úrias öltözetű is, már amennyi úriasság a keménykalapon és a csíkos nadrágon a