Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

48 A két partszakasz között a forgalom télen sem szünetelt. Mihelyt olyannyira befagyott a Balaton, hogy a szekeret megbírta, valóságos úthálózat kezdődött a két oldal között: szánkókkal, szekerekkel indultak mindkét partról gabonáért, borért, vagy csak egymás látogatására. Balatonudvariból ilyenkor a learatott 50-60 nádkévét szánkóra kötözték, s egy nap alatt ketten, csizmájukon jégpatkóval megjárták az utat, délen értékesítve a jó minőségű északi nádat. A jégen közlekedés az idő enyhébbre fordulásával vált veszélyessé, vagy ha leereszkedett a köd: ilyenkor napokig is „kódoroghattak", amig a hazavezető útra rátaláltak. A révészlegények a kevésbé bátor átmenni szándékozókat szánkóra ültetve húzták át egyik partról a másikra, kétszer-háromszor fordulva naponta. A szállításért kapott viteldíjjal szabadon rendelkeztek. A két part között búcsúkor is erőteljes volt a forgalom. Különösen Andocs búcsúját és a szántódi Szent Kristóf napi búcsú-vásárt látogatta az északi oldal katolikus lakossága. De rendszeresen megjelentek mindkét partszakasz vásáraiban a szemközti oldal koldusai is. Az északi és déli part közti árucsere a második világháborút követő esztendőkben ismét megélénkült. így bátran elmondható, hogy amennyire elválasztó, olyannyira összekötő is volt a Balaton észak és dél között. LACKÓ VITS EMŐKE A FELSŐ-ŐRSÉGI DESZKÁSOK A burgenlandi Felső-Őrség éghajlata kedvező az erdő- és rétgazdálkodásra. A sok erdő a faipar, a sok rét az állattenyésztés fejlődését eredményezte. A felsőőrségiek az első világháborúig a Dunántúl nyugati és középső részén híres fa- és állatkereskedőknek számítottak. Építőfa és deszka fuvarozásaikról először Veszprém megye nyugati részén, a Káli-medencében hallottam. Itt az idős emberek még ma is emlegetik, hogy az első világháború előtt a nyugat-magyarországi hiencek és őrségi magyarok gerendával, deszkával, léccel, üres boroshordókkal megrakott, nagy igáslovakkal vontatott kocsikkal érkeztek. A fát borért, gabonáért cserélték el. A fával kereskedő felső-őrségieket deszkásoknak , oldal nélküli, erős járművüket deszkás szekérnek, illetve bor/ás szekérnek nevezték. A deszkás szekér négy sarkán egy-egy függőlegesen álló rúd, a rakonca, alján két szál fenékdeszka volt. A bor/ás szekéren a fenékdeszkákat két erős rúd, a borfia helyettesítette, amelyen két-három, ötszáz liter körüli transzport hordó feküdt. A rakoncák közé rakott fát, hordókat lánccal is lekötözték. A fát sok esetben Stájerországban vásárolták. A fával együtt gyümölcsöt, leggyakrabban almát is hoztak, amit szintén a Dunántúlon értékesítettek. Felmerül a kérdés, hogy a felső-őrségi magyarok mióta foglalkoznak a nagytájak közötti közvetítő kereskedelemmel. Földrajzi elhelyezkedésük: Dunántúl, Stájerország és Alsó-Ausztria határterületén kedvezett számukra e nagytájak közötti közvetítő szerep vállalásában. Ugyanakkor a középkor óta kiváltságos, kisnemesi jogállásukból eredően vámmentességet élveztek, ami a közvetítő kereskedelembe való