Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

19 nemesi levelesládák mintájára csak rovással, véséssel díszítettek. Ornamentikájukat leggyakrabban az ősi rozetta és a tulipán változatai alkotják. A harmadik csoportot alkotó ládák homlokzatát copf, vagy klasszicizáló motívumokkal, változatos intarziával ékítették. A gyűjteménynek egyik legegyszerűbben díszített darabját 1800-ban készítették a szentgáli nemes Tamás Susannának. Homlokzatán zöld alapszínen csak a vésett felirat és az évszám látható. E ládákat vagy helybéli asztalosok készítették megrendelésre, vagy a komáromi asztalosmesterek műhelyeiből származtak a vidék falvaiba. Még ma is akadnak az őseiktől öröklött ládákat őrző idős emberek, emléket állítva ezzel a hajdani menyasszonyoknak, menyecskéknek, akiknek házassági adatait az anyakönyvek, ládabeli javaik egy részének listáját pedig legjobb esetben a halálukkor íródott hagyatéki leltárak őrizték meg az utókor érdeklődő nemzedéke számára. LACKÓVITS EMŐKE A LAKODALMI SZAKÁCSNÉ A régi, hagyományos parasztlakodalmakban az ünnep emlékezetessé válásának, sikerének legfontosabb feltétele a bőséges, ízletes étrend volt. Azt tartották, hogy a lakodalomnak két kulcsembere van: a jó zenész és a jó szakácsné. Utóbbi feladata a főzés irányítása volt. Nyolc-tíz segítő főzőasszonnyal dolgozott. Ismernie kellett a meghívott vendégek ízlését, szokásait, fel kellett mérnie a várható fogyasztást. Általában mindenre ügyelnie kellett, ami a konyha körül történt. Egy-egy idősebb szakácsné emlékezéseiből a néprajz kutatója pontosan nyomon követheti a lakodalmi étrend és a lakodalmi szokások alakulását, változását, vidékenkénti jellegzetességeit. Székesfehérvár - Felsőváros zárt paraszti közösségének évtizedeken keresztül egyik legnépszerűbb lakodalmi szakácsnéja volt a 75 éves Szabó Istvánné Lencsés Julianna, aki 1983-ig „főzött ki" lakodalmakat. Nagyanyja és édesanyja is szakácsné volt a lakodalmakban. Juliska néni édesanyja mellett tanulta meg a mesterséget, kezdetben el-eljárt vele segíteni, majd az 1950-es évektől egyedül vezette a lakodalmi konyhákat. Kiváló szaktudása miatt nemcsak Székesfehérvár Alsó- és Felsővárosba hívták, hanem a szomszédos falvakba, Zámolyra, Úrhidára, Pákozdra, Fehérvárcsurgóra, sőt még a távoli Alföldre is. Elmondása szerint életében 500-600 lakodalmat fő zött végig. Az évek során tanúja és gyakorlati megvalósítója lehetett a lakodalmi étrendben vidékenként bekövetkezett változásoknak, az igények alakulásának, mozgásának. Megfigyelte például, hogy Székesfehérvár-Felsővároson vadast először körülbelül 60 éve Almásiék lakodalmán készítettek. A vendégek azonban még sokáig idegenkedtek az új íztől, és többnyire a moslékba került a vadas jó része. Arra is emlékszik Juliska néni, hogy tortát először Szatmáriéknál sütöttek Felsővárosban, szintén körülbelül 60 évvel ezelőtt. Addig fánk, mákos és diós kalács, rétesek, kuglóf szolgáltak csemegéül. A torták elkészítése és feldíszítése is a szakácsnő feladata volt, az alapanyagokat a család és a meghívottak szolgáltatták. Átlagosan 50-60 darab torta